Szerelem a tengeren I. (Norrington ff.)

I. Fejezet

Úgy hajnali egy lehetett már, mikor hivatalosan is lefeküdtem. De mentségemre szóljon, hogy Karib tenger kalózai 2. néztem, amit köztudottan annyira szerettem, hogy akárhányszor visszanéztem, sosem tudtam szimplán megállítani, és később folytatni. Egyszerűen a film nézés művészete szent volt számomra, és törhetetlen.

A testvéreim szerint már kezdett egyenesen betegessé válni a rajongásom, (khm, a nap huszonnégy órájában kalózos fejkendőben rohangáltam, khm...) de nem érdekelt mit gondolnak rólam, mert tudtam, hogy csak azért mondják ezt, mert ők nem érezhették át a helyzetemet.

Ők nem tudták milyen az mikor végignézel egy tengeri csatát és közbe fejben folyamatosan mondod magadban, hogy mi fog következni és minden egyes elhangzott mondatra lenne valami feleleted. Azt sem, hogy milyen, mikor már annyira ismersz egy karaktert, és ha ezerszer nem, egyszer sem nézted végig azt a nevetséges jelenetet, mégis elkap a nevetőgörcs, mert egyszerűen abszurdum amit művel. Azt sem, hogy milyen csodálatos érzés megpillantani a régi dolgokat. A ruhákat, azokat a pompás kalóz kalapokat, a távcsövet, a kalózlobogót. Hallani a hajó minden egyes zaját, a csizma talpak koppanását parkettáján, a szél süvítését, a sürgölődés háttérzaját...és a tenger húllámzását. Ahányszor csak néztem, mindig szinte már oda éreztem magamhoz a szelet, a víz illatát és a párát. Minden vágyam volt ott lenni. Állni és nézni a végeláthatatlan kékséget.

Ebben szerencsémre volt az a tényező, hogy az északi tenger közelében laktam a családommal, körülbelül Németország és Lengyelország határán, így még ha nem is szálltunk túl gyakran hajóra, akkor is bármikor kimehettem a partra és élvezhettem a tenger közelségét.

Ami pedig a családomat illeti, két testvérrel áldott meg a sors, és két nem éppen mindig a kedvességükről híres szülővel.

A legidősebb testvérem Max volt, aki már régen elköltözött tőlünk és a másik Lily, a második legidősebb a 18 évével, aki szintén már kirepült a fészekből. Illetve ott voltam én. Elena. A Grey család legfiatalabbja. Még mindig a fészekben.

Jellemző. A nagytesók elhúzzák a csíkot, a kissebbek pedig várják csak ki a sorukat. Pedig csupán két év a külömbség volt köztem és Lily között...!

Elnézést, mindössze már régóta irígykedtem Maxékra, amiért előbb vághattak bele az élet nagy dolgaiba. A szüleink mindig is féltettek minket, engem mint legkissebbet meg pláne. Bár, ha jobban belegondolok, ebben az én könnyelműségem is közre játszhatott. De aztán idővel beletörődtem a sorsomba és igyekeztem türelemmel kivárni az én pillanatomat.

Hát ilyen és ehhez fogható gondolatokkal a fejemben tértem nyugovóra. Egy ideig még forgolódtam és kattogtam a filmben látottakon, majd aztán valamikor elnyomhatott az álom, mert rövidesen a tengerparton találtam magamat. A nap sugarai már lemenőben jártak, és ettől a tenger olyan volt mintha napfénnyel lenne telve. Éreztem a sós víz illatát, a lábam alatt a meleg homokot. Egyedül voltam. Csak én és a tenger. Szebbet el sem tudtam volna képzelni. Valahol a távolban egy lágy dallam csendült, és felismertem ezt a hangot. Ez az a dal volt amit lefekvés előtt mindig hallgattam.

A felismerésre elmosolyodtam, és a zene dallamára lassan ringatózni kezdtem a tengerrel. Társaságban sosem csináltam volna ilyesmit, de ott egy olyan pillanat volt, mikor még ha jelen lettek volna emberek, az sem érdekelt volna. Ez a kép örökre bevésődött a szívembe és emlékeimbe. Mert ez életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt.

Ekkor hatalmas dörrenés szelte át a teret, zuhanás, egy csobbanás, és a szemeim rémülten pattantak ki. Az első amit érzékeltem, azt hogy egy instabil valamit fogok, ami folyton hullámzik, akárcsak én. A második az volt, hogy ez a valami jég hideg és... nedves!

Levegőért kapkodva forgattam a fejemet, de a sötét és a köd miatt nem láttam semmit, azt viszont gyaníottam, hogy valami óriásiban vagyok benne. Pánikszerű kiáltás tört ki belőlem, ami aztán víszhangzott körülöttem, de ez méginkább megrémített.

Próbáltam nagy nehezen csillapomdi, de a helyzetem kicsit sem volt bíztató. Azt viszont sikerült épp ésszel megállapítanom, hogy egy óceán, jobb esetben tenger kellős közepén vagyok, valamint, hogy az egyetlen ok amiért még nem fulladtam bele a vízbe az az volt, hogy a felső testem egy kiszakadt fa pallón libegett. (No meg azért mert nem hullámzott annyira a víz).

És hogy miért nem lehetett az tó vagy folyó? Miért gondolkodtam rögtön ilyen nagy vizekben? Hát azért, mert amikor megnyaltam az ajkamat, iszonyú sós vízt tapasztaltam a nyelvemen. Bár akkor ennél volt eget rengetőbb gondom is.

Egyedül voltam, a semmi közepén, sehol egy hajó, sehol egy part, se fény...Semmi. Csak a végtelen víz. A sírás kerülgetett a hirtelen rámtörő elveszettség érzetétől.

– Hogy történhetett ez? Miért? Hol vagyok? Mit keresek én itt? Hogy kerültem ide? – cikáztak a fejemben a kérdések, miközben végig folyt az arcomon egy könnycsepp. Szaggatottan felsóhajtottam, mert bár szerettem volna azt hinni, hogy mindez ugyancsak egy álom, a hideg víz, és a testemet rázó remegés nagyon is valóságos volt.

– Erősnek kell maradnom, különben meghalok – gondoltam idegesen. Úszni éppenséggel tudtam, de tisztában voltam azzal is, hogy ha evezésbe kezdenék, csak fölöslegesen kifárasztottam volna magamat. Tehát más utat kellett keresnem a még mindig sokkos állapotba lévő fejemmel.

– Szép kilátások... – motyogtam magamban – Ráadásul háló ingbe! Ha ezt tudom akkor utcai ruhában fekszek le aludni és nem nézek előtte semmilyen kalózos filmet! – gondoltam liftező gyomorral, miközben úgy ahogy, megpróbáltam a deszkán maradni.