Szerelem a tengeren I. (Norrington ff.)

VI. Fejezet

Már körülbelül három negyed órája meneteltünk a sziget belsejébe, követve Jackket, aki rendszerint másfél kilométerrel előrébb haladt előttünk. Ahogy egyre beértünk az elvadult fákkal és egyéb növényekkel tarkított dzsungelbe, annál nehezebb volt a kapitányt szem előtt tartani. Néha már annyira eltűnt, hogy csak egyikünk éles szemének köszönhettük ha még úgy ahogy sikerült valamit elkapni belőle, míg végül elérkezett az a pillanat is amikor végleg sikerült szem elöl tévesztenünk őt.

Ahogy teltek a percek a legénység zúgolódni kezdett Jack elvesztése és a személyes problémáik miatt. Gibbs ugyan próbálta őket kordában tartani, de nem sok sikerrel. Nem mintha én örültem volna annak, hogy Sparrow csak így hirtelen felszívódott, de abban kénytelen voltam egyet érteni velük, hogy nem ártana valamint kis pihenőt tartani, mert aznap még nem volt alkalmam reggelizni.

- Szerintem lehetne egy rövid szünetet tartani. Csak, hogy ne morogjamak annyit a továbbiakban. – furakodtam előre Gibbshez.

- Már megbocsásson, de nem tartom túl okos ötletnek a vadon kellős közepén letáborozni... – felelte Gibbs tétován, ezzel közölve hogy határozottan nem támogatja az ötletemet.

Egy idő után azonban bele kellett törődnie, hogy nincs más választása, mert a legénység kijelentette hogy egy millimétert sem hajlandóak mozdulni álló helyzetükből addigamíg nem tartunk egy öt perces szünetet. Én igyekeztem kimaradni a kialakuló civakodásból, mert lassan már odáig fajult a dolog, hogy a pisztolytok és kardok is előkerültek.

Ám mielőtt az egész káosz elkezdődött volna, elcsentem egy kenyér darabot egy közeli batyuból, és igyekeztem minél gyorsabban elfogyasztani, nehogy valaki észre vegye. Már azon voltam, hogy a háttérbe húzódjak, amikor hirtelen bele akadt a lábam valamibe, és egy másodpercen belül már a levegőben lógtam fejjel lefelé. Rémült sikítás hagyta el a számat, majd lábak dobogását hallottam és kiáltozásokat, majd egy éles szúrást éreztem a nyakamon és minden elsötétült.

Mikor ébredezni kezdtem furcsa hangokat hallottam.

- Szerintetek felébred? – kérdezte valaki a távolból.

- Hát nem tudom. Ez a nyíl eléggé kiütötte. – felelt egy másik. A szemem nyiladozni kezdett, és a hangok is egyre élesebbekké kezdtek válni, ahogy az alakok is. Körbe néztem mert még kicsit kába voltam.

- Hol vagyunk? – kérdeztem erőtlenül Marty és Gibbs felé fordulva.

- A Pelegostok fogságban. – válaszolt Marty feldúltan.

- Már itt tartunk? – motyogtam halványan elmosolyodva, de mikor rájöttem hogy pontosan hol vagyunk, a pillantásom lefelé tévedt és a nap folyamán már másodszor jött rám a síkíthatnék. Abban a szent minutumban enyhén szólva nagyon nem tetszett a látvány. Alap járatban sosem voltam tériszonyos, sőt kifejezetten örültem ha a levegőben himbálózhatok, (nem mintha szüleimtől annyi alkalmam lett volna), de egy körülbelül 30 méter mély szakadék már egy kicsit más eset. Valószínüleg ha nem is sikítottam, azért kiülhetett az arcomra a rémület, mert mikor Marty felém nézett megkérdezte.

- Jól van kisasszony?

- Hááát...– kezdtem elnyújtva a szót – Amennyire az ember ebben a helyzetben jól lehet...fogjuk rá. – fejeztem be, és próbáltam csitítani a hangosan dobogó szívemet. Ez végül sikerült is, de még nem eléggé ahhoz, hogy megkíséreljek úgy ahogy leülni. Ezért inkább elfoglaltság képpen azon kezdtem el filozofálni, hogy vajon Willt hogyan fogják majd a mi kis kalickánkba helyezni. Ugyanis ébredés után rögvest az volt az második dolgom, hogy körbe nézzek, hátha már itt van. De sajna csalódnom kellett. Erről viszont eszembe jutott hatalmas szerencsém ami a gömbökbe való válogatást illeti. Meg kell valljam nem örültem volna ha a másik csont golyóba raknak, a jövő tudatában. Erről pedig...