Szerelem a tengeren I. (Norrington ff.)

LV. Fejezet

- Úr Isten, a Roncs öbölben voltunk már? Lemaradtam valamiről? Mi történt azután, hogy eszméletemet vesztettem? A többiek jól vannak?- tört ki belőlem a számtalan kérdés, amit először észre sem vettem, hogy hangosan mondtam ki, csak amikor Elizabeth elnevette magát.

- Elena nyugodj meg, nem történt semmi, mindenki jól van és holnap estére érkezünk az öbölbe.- nyugtatott meg, ám James közbe avatkozott.

- Jól van, azt hiszem ennyi elég is volt elsőre. Még nem épültél föl teljesen, pihenned kell.- mondta közénk állva, mire én heves tiltakozásba kezdtem.

- Kikérem magamnak! Tökéletesen jól vagyok!- vágtam vissza fölháborodva és csak hogy bizonyítsam, kihúztam magam viszont a lábam épp akkor döntött úgy, hogy felmondja a szolgálatot, és az egyensúlyomból kibillenve hátra fele billentem. Szerencsére Elizabeth még épp idejében elkapott, ennyi viszont elég is volt Jamesnek, hogy átadja Janet az érkezésem óta szoborrá dermedt Shuangnak, azután óvatosan megfogja a kezemet, azzal a szándékkal, hogy vissza kisérjen a szobámba.

Lemondón felsóhajtottam, de James ellentmondást nem tűrő tekintetét látva inkább nem ellenkezett, hanem hagytam, hogy elvezessen. Elhaladva Shuang és Jane mellett, küldtem még feléjük egy bíztató mosolyt, jelezve hogy ne aggódjanak értem, jól leszek. Közben legénység változatlanul végezte a dolgát, talán egyszer-kétszer pislantottak felénk.

Mikor aztán ismét a tisztának egyátalán nem mondható ágyamban feküdtem, James leült mellém. Az arca fáradt volt és a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Eddig nem vettem észre az öröm hevében, most viszont szörnyülködve néztem rá.

- Te jó ég James, meddig virrasztottál?- simítottam meg az arcát egy fájdalmas arkifejezéssel.

- Mióta elájultál.- felelte ő halkan. Látszott rajta, hogy mennyire kimerült és megviselt.

- De hát nem kellett volna!- néztem rá hitetlenül. - Én jobban lettem, te meg rosszabbul. Volt értelme?

- Volt.- bólintott halványan elmosolyodva.- Mert így láthattam, hogy végre nem szenvedsz többé.

Erre nem tudtam mit mondani. Aztán némi habozás után ismét megszólaltam.

- Gyere, dőlj le mellém.- paskoltam meg hirtelen az ágy másik felét. James először szerintem meg sem értette amit, mondtam. Rám nézett, majd az ágyra.

- Biztos, hogy ezt akarod?- kérdezte aztán elkomolyodva.

- Teljesen ki vagy készülve. Ha már pihenni kell, hát pihenjünk együtt.- néztem rá határozottan bólintva egyet. Így hát James levette a csizmáját és az ágy másik végébe sétálva, leült majd óvatosan bemászott mellém. Rögtön felé fordultam és hozzá bújtam. Hagytam, hogy átjárjon az a kellemes borzongás amikor kisimította az arcomból a rakoncátlan tincseket, vagy amikor magához húzott és átölelt. Egy örökké valóságig el lettem volna így. Csendben, lehunyt szemekkel, egymás mellett.

- Hallottam amit még azelőtt mondtál, hogy felébredtem volna.- jegyeztem meg óráknak tűnő percek ultán felpillantva rá. James pedig ezt meghallva csodálkozva nyitotta ki a szemeit. Azután elmosolyodott és fejét az enyémnek döntötte.

- Akkor már csak ezért is megérte várni rád.- morogta halkan.

- Lehet.- mondtam csendesen.-...De ezt a fél évet mégegyszer nem csinálnám végig!- tettem hozzá, Jamest kicsit eltolva magamtól, azt is csak azért, hogy rám nézve láthassa az én vigyorgó fejemet. Halkan felnevetett majd ismét hallgatásba burkolóztunk.

- Többé nem akarok a múltban élni...- mondta hirtelen, mire ismét kinyitottam a szememet  azért, hogy rögtön az övébe tekintsek.

- Miatta vesztettelek el téged is.- tette hozzá csendesen. Én csak halványan elmosolyodtam, majd szelíden megsimítottam hosszú barna haját.