Transfer Student[WinRina]

3

Soyoung Pov:

Tegnap nem volt már türelmem ehhez a semmirekellőhöz, az pedig csak tetézte a dolgokat, amiért nem adta oda azt a rohadt füzetet. Annyira nyomorult, komolyan elhitte szerelmes vagyok belé. Nagyon nehezen bírtam ki nevetés nélkül, amikor igent mondtam neki, de teljesen jól szórakoztam. Egészen idáig. Inkább a barátaimmal lógtam és szórakoztam, mint sem vele töltöttem az időmet. Undorító. Képes volt elhinni mindent, amit csak mondtam neki. Annyira naív és idióta, mégis az osztály él tanulója. Semmi más miatt nem barátkoztam vele, csak azért csináltam az egészet, hogy a jegyeim és az átlagom is sokkal jobb legyen. Idegesítő, az pedig, hogy a nők iránt vonzódik egyszerűen visszataszító. Ki lenne képes arra, hogy egy másik nőt megcsókoljon? A teljesen hiteles alakításért belekellett mennem a csókba, de annyira gusztustalan volt, hogy utána már képtelen lettem volna újra megismételni ezt. Egyszerre volt szórakoztató és idegesítő, ahogyan tegnap utánam futott és még megakarta beszélni ezt az egészet, mintha lett volna bármi komoly is közöttünk. Jobbnak láttam letisztázni a dolgokat. A mai nappal kezdődik meg igazán a móka. Megbeszéltem pár barátommal, hogy mi lenne ha egy kicsit helyre tennénk Karinat.

-Ma még nem láttam, de nagyon remélem, hogy betolja a képét.-ilyenkor már itt szokott lenni, ezért is tartottam furcsának, hogy még nem jelent meg. Kíváncsi lennék a képére, amikor láthatom szenvedni.

-Emlegetett személy már meg is jelent.-vigyorgott rám Mijun, aki az ablakból bámult kifelé.-Ezt egyszerűen látnotok kell.-nevetett.-Iszonyatosan néz ki, mint aki egyáltalán nem normális.

-Nem baj. Nézzen csak ki úgy, hiszen nem is normális.-gúnyos nevetésnek adtam hangot, a többiek pedig egyetértettek velem.

Alig lépett be az ajtón Karina a lányok el is kapták. Hátulról a térdhajlatára rúgtak, így letérdelt előttem. Fájdalmas nyögés hagyta el a száját, ami nekem csak még inkább meghozta a kedvem a szórakozáshoz. Táskáját elvéve tőle borítottam ki mindent a padlóra. Egyetlen dolgot vettem fel onnan, amire még szükségem lesz, ez pedig a jegyzet volt. Mijun adott a kezembe egy bontott kólát, amit ráöntöttem a cuccaira, azok pedig teljesen eláztak.

-Miért csináljátok ezt? Ne tegyétek.-akármennyire is kapálózott, nem tudott kiszabadulni a többiek fogásából. Nekem csak vigyorra húzódott az ajkam, s hajába markolva húztam közelebb magamhoz.

-Azért csináljuk ezt, mert élvezet egy ilyen gusztustalan férget eltaposni, mint amilyen te vagy. Nem érted? Haszontalan vagy! Még mindig nem érted? Annyira hasznavehetetlen vagy, egy senki. Nem fog megvédeni senki. Nem fognak szeretni, nem fognak foglalkozni veled. Miért? Mert életképtelen vagy és semmire se vagy jó.-kinevettem. Ezek után folyamatosan ütöttük és rúgtuk, ahol csak elértük. Nem volt esélye védekezni sem, hiszen valaki mindig lefogta, nekünk ezzel szabad területet hagyva rajta, hogy bátran üthessük.

Az osztályból senki nem mert szólni, hiszen az egészet mi uraljuk. Aki megszólalt volna, még az is kapott volna, nem csak Karina. Egy idő után meguntuk a játszmát vele, így ott is hagytuk összeverve. Tisztában vagyok vele, hogy senkinek nem fog szólni, ezért is vállaltunk be egy ilyen kockázatos dolgot. Ismerem már annyira, hogy ebben biztos legyek. Egy szava lenne, azt mindenképp megbánná örökre. Elég jól szórakoztunk rajta, így úgy döntöttünk, ezen a vonalon maradunk tovább. Nem csak fizikai, de lelki terrort is alkalmaztunk nála, ami nagyon jól bevált. Minden nap úgy telt el, hogy sérülésekkel vagy horzsolásokkal ment haza. Sajnálom-e? Egyáltalán nem. Magának köszönheti az egészet. Ha befogja a száját és nem szól vissza, akkor ez az egész meg sem történt volna.

-Ettől a naptól kezdve, Karina nem létezik. Olyan mintha nem is lett volna soha, egy szellem akiről nem kell tudomást vennie senkinek.-nevettem.-Bárki hozzá mer szólni vagy segíteni próbál neki, annak hasonlóan fognak telni a napjai.-nyomatékosítva szavaimat, senki sem mert ellenszegülni. Innentől kezdve az irányításom alá vontam mindenkit.

Karina Pov:

Fájt mindenem. Az egész testem sajgott a fájdalomtól, még a mozgás is nagyon nehezemre esett. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes lenne Soyoung. Eddig csak a kedves és aranyos oldalát láttam, a mindig mosolygós kedves lányt, de megmutatta milyen is valójában. Senki sem segített rajtam, senki nem állt ki értem, senki nem védett meg. Minden áldott nap kaptam, egy olyan dolog miatt, amit nem így kellett volna elrendeznie. Csak ültem a padlón, a hátamat a falnak támasztottam, s üres, könnyes tekintettel meredtem magam elé. Már azt sem tudnám megmondani mióta tart ez az egész, mivel még a napok is összefolytak. Annyi horzsolás, seb volt már a testemen, hogy azt sem számoltam egy idő után. Soyoung elérte amit akart, hiszen senki sem volt hajlandó szóba állni velem. Teljesen kirekesztettek. Annyira jó lenne ha vége lenne ennek az egésznek és nem kellene többet szenvednem. A tanulmányi átlagom is sokat romlott, mivel semmi erőm nem maradt a tanulásra. Képtelen voltam jobban teljesíteni a teszteken, a tanárok pedig hiába kérdezték mi a baj, nem válaszolhattam, mert akkor csak rosszabb lett volna a helyzetem. Van így is elég bajom, nem akartam még több gondot.

Anyának se mondhattam el mi bánt. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Jobbnak láttam magamba tartani a dolgokat, ha nem beszélek róla senkinek. Így is elég sokat stresszel, nem hiányzik még az én gondom is neki. Igyekszem valahogy talpon maradni, de egyre nehezebben megy. Az esti vacsorákat is kihagytam, hiszen egyáltalán nem volt étvágyam. Legtöbb esetben már csak akkor ettem pár falatot, ha nagyon szédültem s ájulás közeli állapotba kerültem. Nem akartam bejárni, nem akartam újra és újra átélni mindazt a fájdalmat, amit okoznak nekem nap mint nap. Szerettem volna azt gondolni, hogy abbahagyják egy idő után, de ezek szerint megint csak tévedtem. Ez lett a szórakozásuk legfőbb célja, az én bántalmazásom. Nem csak testileg bántottak, de a lelkifájdalom sokkal rosszabb, mint az, hogy állandóan vernek. Nem gondoltam magam rossz embernek, de a sok fájdalmas szó után, kezdem elhinni, hogy igazuk van. Milyen jó dolog lehetne bennem ha senki sem képes segíteni? Egyáltalán nem látom a kiutat ebből az egész felfordulásból, s kezdem elveszíteni önmagamat is. Olyan sokat gondolkoztam azon, mivel érdemeltem ki ezt a sok fájdalmat. Barátja akartam lenni valakinek, akiről azt gondoltam, a legrendesebb és legszebb a földön. Akibe szerelmes lettem, s nem volt más az egész, csak egy színjáték az ő részéről. Még mindig nem tudom elhinni, hogy mindvégig csak játék volt minden.

Újra folyni kezdtek a könnyeim, a mellkasomba fájdalom hasított, s a szívem is darabokra hullott. Semmi másra nem vágyom, csak szeretném ha végre vége lenne az egész szenvedésnek, ha minden újra normális lenne. De úgy tűnik semmi sem lesz olyan, mint régen volt. Az öngyilkosság is megfordult a fejemben. De...képtelen lennék arra, hogy megtegyem, hiszen anyának ártanék vele a legjobban. Semmi választásom nincs, mint elviselni ez az egészet addig, amíg le nem telik az év. Talán a következő félévben végre békén fognak hagyni, és találnak maguknak más elfoglaltságot.

Más nem tudott megnyugtatni, csak az a tudat, hogy holnaptól kezdve téli szünetünk lesz, így nem kell találkoznom senkivel.