Szerelem: csupán illúzió?

VIII. fejezet: Irány a tengerpart!

A reggeli napsugár gyengéden sütött be a szobába a függönyön keresztül, odakintről pedig a madarak csiripelése hallatszódott, ahogy kezdetét vette augusztus első napja. Haruki szeme lassan nyílt ki, amint felébredt. Nyújtózott egyet óvatosan, ügyelve arra, hogy a szorosan mellette szundító Kasumit ne keltse fel. Mennyi lehet vajon az idő? – Gyorsan ránézett a telefonjára. Hét óra múlt, lassan ideje is kikászálódni és összekészülni. – A fiú ásított egyet, majd tekintete megakadt az alvó lányon, aki még édesdeden bóbiskolt. Legszívesebben rögtön meg is csókolta volna őt, de úgy döntött, megvárja, míg a csaj magától felébred. Ha tehetném, haza se mennék most, hanem itt maradnék vele. Kár, hogy délután már vár a munka... – Haruki magára vette a pólóját és a nadrágját, hogy ne csak egy szál alsóban legyen, majd zsebéből előkereste jegyzetét, melyen a hazautazás részleteit írta össze, miközben bazsalyogva gondolt vissza az elmúlt estére. Milyen jól alakult minden, még most is érzem a puha ajkait a számon, az ölelését, és ahogy összebújva mentünk aludni... Mondjuk ennél több nem volt, de nem is akarom siettetni a dolgokat, főleg mivel azt is bevallotta nekem szégyenlősen, hogy még szűz... Lehet, jobb is, ha fokozatosan érik be a dolog. Hinata rögtön odavetette magát nekem, mégis teljesen hűvös maradt a viszonyunk – rázta ki a hideg egy pillanatra a srácot.

Kis idő elteltével mocorgás hallatszódott az ágyból, mivel Kasumi is ébredezni kezdett.

– Jó reggelt! – köszöntötte Haruki a lányt. – Sajnos lassan indulnom kell... – A fiú arcára csüggedt ábrázat ült ki.

– Jó reggelt, jól aludtál? – A lány felült, miközben csak kedvesen mosolygott. – Összekészülődöm, aztán kikísérlek az állomásra! – tette hozzá egy nyújtózás után.

– Jobban nem is aludhattam volna – válaszolt zavarodottan a srác. – Köszönök neked mindent! – szava elakadt, mivel Kasumi egy csókkal beléfojtotta a szót.

Az idő gyorsan ment, így csipkedniük kellett magukat: bekaptak egy-két falatot reggeli gyanánt, majd a lány egy kis útravaló elemózsiát is csomagolt Harukinak. Amint készen voltak, megindultak a vasútállomás felé, maguk mögött hagyva a takaros kis faházat, melyben Kasumi egyedül lakott, mióta az megüresedett dédanyja halála után.

Reggelhez képest a nap már erősen sütött, melyet azonban hamarosan rendezett mintázatban elterülő apró gomolyos felhők árnyékoltak le, miközben bástyaszerűen próbáltak magasabbra törni. Éppen hogy csak megérkeztek a vasúti megállóhelyre, a hangosbemondó már gépiesen visszhangozni kezdett:

– Személyvonat érkezik Kofu felől a második vágányra, és indul tovább nyolc óra harmincnégy perckor Fuji állomásra. A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll. A vágány mellett kérjük vigyázzanak...

– Sajnos, ideje búcsúznom. – Haruki nyelt egyet. – Örülök, hogy találkoztunk, és remélem, hogy még fogunk is, amint össze tudjuk hozni. Bár hamarosan megyek két hétre nyaralni haverokkal, így valószínűleg majd csak utána tudunk összefutni... – A srác hangja itt el is csuklott.

– Hiányozni fogsz nagyon... – Kasumi könnyeivel küzdött, miközben hozzábújt a fiúhoz.

– Te is nekem... – Haruki simogatni kezdte a lány hátát, ahogy szorosan magához ölelte. – De ne izgulj, találkozunk még, addig meg majd beszélünk telefonon sokat! – próbálta nyugtatni szerelmét.

Amint a vonat befutott, még egy hosszú csókot nyomtak egymás ajkaira, majd az utolsó pillanatban a srác felugrott a szerelvényre. Mindketten integettek, miközben szomorú szemekkel nézték egymást az ablakon keresztül egészen addig, míg el nem távolodtak egymástól, ahogy a jármű elrobogott a fiúval a messzeségbe.