Rosszfiú markában [Befejezett]

12. rész

- Miért tette?

- Nem értem mire gondol kisasszony.

- Elárulta őket. Ön is csak a pénzüket és a hatalmukat akarja.

- Mert maga nem? A bátyja eladta magát nekik, hogy pénzt nyerjen. Őszintén... - felém fordult. – Nem akar szabad lenni? Azt tenni, amit csak akar és a bátyával maradni?

- Én szabad vagyok.

- Nem. Belerángatták a saját kis üzletükbe, mint amikor majdnem megölték az ifjabbik Walkert. Maga csak áldozat volt.

- Én magam mentem oda, hogy megmentsen Briant.

- A pénzéért.

- Nem! Téved. Azért mentem oda, mert ők elfogadtak engem. – mondtam könnyes szemmel. – Árva vagyok és senkinek sem kellettem még a bátyámnak se. De ők magukhoz vettek egy szó nélkül. Tartozom nekik azzal, hogy megvédem az otthonukat. – mondtam és kiélesítettem a fegyvert. – Tűnjön el innen.

- Nem tudja megtenni. – nevetett.

- Fogadjunk? – kérdeztem és a kezére céloztam. Vettem egy mély levegőt és meghúztam a ravaszt. Csak súrolta a karját, de ez éppen elég volt, ahhoz hogy higgyen nekem.

Megfogta magát és kiment a szobából és én még mindig követtem őt egészen a bejárati ajtóig, ahol egy fekete autó parkolt az övé mellett. Csak szorítottam a fegyvert, addig, amíg be nem szállt az autójába és el nem hajtott. Mikor eltűnt remegő kezekkel térdre rogytam és kiejtettem a kezemből a fegyvert. Sikerült. Megvédtem a házat. Összeszedtem magam és felvéve a fegyvert elindultam befelé. Hajnali öt volt.

- Szerintem mára kiveszek a suliból egy szabadnapot. Nem bírom ezt a sok stresszt. – nyújtózkodtam az ajtóba.

- Ez érdekes. – hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot, majd a kocsi ajtajának csukódását, közeledő lépteket. Kihagyott a szívem egy ütemet, amikor a két kar a derekamra fonódott a homloka, pedig a vállamon pihent. – Köszönöm Rachel, hogy megvédted a széfet. - A kezemet a meleg kezeire csúsztattam és eleredtek a könnyeim.

- Hát élsz. – mondtam, majd megfordultam és szembefordultam vele. – Annyira örülök. – öleltem meg és zokogva magamhoz szorítottam.

- Shhh... - simította végig a fejemet. – Minden rendben van. Ne sírj.

- De nem tudom abba hagyni, annyira örülök. – mondtam, majd felszisszentem, ugyanis az arcomon lévő horzsolást csípte a könnyem.

- Olyan aranyos vagy! – mosolyodott el, majd megcsókolt. Viszont most nem engedtem el. Közelebb húztam magamhoz és viszonoztam a csókját. Beletúrtam a hajába, mire elmosolyodott és neki döntött a bejárati ajtónak, amit kinyitott és bementünk rajta. Lassan elvált az ajkaimtól, majd megfogta a kezemet közben becsukta az ajtót és szorosan magához ölelt. – Hiányoztál Rachel!

Remegett a kezem. Itt van velem. Itt áll előttem. Mostmár csak hozzá akarok tartozni. Ő az, aki felemeli az én törékeny lelkemet a mélypontról. Miért csak most jöttem rá, hogy kell nekem? Miért csak most esett le a dolog, hogy csak ő tud szeretni úgy engem, ahogy szükségem van rá. Kell nekem ezt a srác. Hiába nem a legjobb vagy akármi, de fontos nekem. A többi nem számít.

Reggel kómásan nyitottam ki a szememet. Alig aludtam valamit, de már beállt a szervezetem, hogy reggel 6 kor felkeljek. Felültem az ágyon, ami kínszenvedés volt és így a reggeli zavaromba még azt sem tudtam, hogyan kerültem ide. Emlékszem, hogy tegnap az ajtóban álltunk és utána teljesen sötét minden. Kicsoszogtam a szobámból és elindultam le a lépcsőn. A konyhában ott ült Michael és kávézott. Szerintem ő sem tudott teljesen magáról ugyanis támasztotta a fejét, de az mindig le akart dőlni. Rám emelte a tekintetét, majd nagy nehezen a másik kezével intett nekem.

- Jó reggelt. – mondtam és a hűtőhöz léptem, hogy elővegyem a tejet, bár nem tudtam minek.

A szervezetem folyadékért kiabált. Kiöntöttem egy bögrébe és elkezdtem inni a jóleső hideg tejet. Kicsit felébresztett, de még így is hasonló állapotban voltam, mint a mellettem ülő férfi, aki már az asztalon pihentette a fejét.

Nem erőltettem ezt a beszélgetés dolgot, így inkább vissza sasszéztam a szobámba. Halkan ugyanis a mellettem lévő szobába még a kisherceg nagyban húzta a lóbőrt. Este, vagyis hajnalban értek haza én, pedig letámadtam. Sóhajtottam egyet, majd az ágyamhoz lépve neki álltam rendet rakni. Bevetettem az ágyam és mindent visszaraktam a helyére. Ugyanis a tegnapi nap folyamán valaki nagyon keresett valamit és azt hitte az én szobámba találja. Magyarul széthajigáltak mindent, amit csak tudtak. Őrültem, hogy betudtam menni úgy a szobámba, hogy nem állt bele semmi sem a lábamba. A képkereteimet is összetörték. Mindent, amit lehetett, szóval el kell mennem bevásárolnom, újra.

Mikorra végeztem és csak a porszívózás hiányzott kopogtattak. 

- Jó reggelt! - köszönt és oda jött hozzám.

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá. - Hogy aludtál? - kérdeztem, de a válasz helyett csak felemelte az államat és megcsókolt. Fülig vörösödtem. Nem voltam hozzászokva ehhez.

- Zavarba jöttél? - kérdezte mosolyogva és látszott rajta, hogy tetszik neki a helyzet.

- Nem látszik.

- Dehogynem. Csak hallani akarom. - ölelte át a derekam.

- Biztos, hogy nem.

- Addig nem engedlek el.

- Szörnyű vagy. - mosolyodtam el. - Zavarban vagyok. Így jó?

- Túlontúl tökéletes.

- Remek. Akkor folytathatom a rendrakást. Még a végén belelépsz az üvegszilánkba. - mondtam és eltoltam magamtól, hiába tetszett a helyzet.

- Milyen kis szorgos. - mosolyodott el, majd kiment a szobából én, pedig nyugodtan befejezhettem a dogomat.

Ahogy készen lettem büszkén néztem körbe, majd az eszembe jutott, hogy az egész ház hátra van még. Vettem egy mély levegőt és folytattam a takarítást.

A nap végére fáradtan hullottam az ágyamba. Már csak a meleg fürdőt kívántam és semmi mást. Mondjuk erőm másra nem is maradt. Hihetetlen mekkora ez a ház. Észre se vettem eddig, hiszen csak port kellett törölnöm, meg hasonlók. Olyan még nem volt, hogy minden zugot ki kellett volna takarítanom.

Összeszedtem magamat és elmentem a fürdőbe, ahol felfrissítettem magam, ugyanis holnap nekem suli volt. Az, hogy Brian mit szeretne nem tudom. Neki még itthon kellene maradnia, de nem hiszem, hogy maradna. Túl sokat hiányzott.