Rosszfiú markában [Befejezett]

15. rész

Amikor felébredtem egy világosbarna szobában voltam, amit nem ismertem. Tegnap kicsit eltúloztam a dolgokat, hiszen az, hogy engem nem szeret senki az nem azt jelenti, hogy magamat nem kell szeretnem. Bár, nem tudom, hogy honnan jött ez az egész szeretem magamat dolog. Hiszen mindenki eldobott engem eddig és ez ellen nem tehetek semmit. Bármennyire akartam és próbálkoztam nem tudtam meggyőzni a másik felet, hogy jó vagyok neki.

Kómásan felültem az ágyon, majd körbe néztem és igyekeztem realizálni a helyzetet, hogy hol vagyok, de ez kevés sikerrel ment. Életemben nem jártam ezen a helyen és nem is hasonlít egy korházra. Végig néztem magamon és megnyugodtam, hogy a saját ruháim vannak rajtam. Eléggé nagy bajban lennék, ha nem így lenne. 

Elindultam az ajtó felé és megpróbáltam rájönni merre vagyok. De semmi erre utaló jelet nem találtam. Se egy képet, se semmit. Kétségbeesetten mentem vissza a telefonomért és felhívtam Michaelt.

- Hol vagy?

- Dolgozni. - válaszolta nyugodt hangnemben.

- És én hol vagyok? Mert életemben nem voltam ezen a helyen.

- Igen. Persze. Tegnap elájultál és most nálam vagy. Nem tudom mennyire emlékszel a beszélgetésünkből. De ha hazamegyek mindent elmesélek. De most menj zuhanyozz le. A ruháim között keress valamit, ami jó. Délután szerzek ruhát, ha szeretnéd.

- Rendben.

- Légy jó gyerek és vigyázz a házra. - mondta és ezzel rám nyomta a telefont. Le se tagadhatják, hogy testvérek. Bunkó mindkettő. 

Igyekeztem elfoglalni magamat ez alatt az idő alatt. A ház teljesen tisztaságban volt, szóval azzal se tudok segíteni, hogy kitakarítok vagy rendet teszek. Meglepő, hogy egy férfinak ilyen a lakása. Mondjuk egyedül él, szóval nincs, aki rendetlenséget csináljon. 

Már elmúlt fél három, amikor megszólalt a telefonom. Brian volt az. Nem tudtam, hogy felvegyem-e a telefont vagy sem. Mire észbe kaptam a csengés véget ért én, pedig ott voltam tehetetlenül. Mit akarhatott tőlem? Nem akarom, hogy megint fájdalmat okozzon. De annyira szeretem. Azt a zavart, ami akkor a fejemben volt, azt senkinek nem kívánom. Nem tudtam vele maradni most, de nem is tudtam nélküle lenni. Mit tehettem volna? Viszont, mintha meghallották volna oda fent a kérdésemet, a telefon újra csörögni kezdett. Két csöngés után felvettem, de nem szóltam bele.

- Rachel? Hol vagy? - kérdezte lágy hangon, de nem mertem elhinni. Ennyi idő alatt nem lehetett újra önmaga. Miért is lenne? lehet, hogy azok voltak az igazi gondolatai?

- Jó helyen.

- Mellettem kellene lenned.

- Elküldtél.

- Mert elakartál menni.

- Sosem akartam volna tőled elmenni. - mondtam és leakartam tenni a telefont. Nem akarom hallani a hangját. 

- Gyere vissza, könyörgöm. - a hangja remegett. Olyan volt, mintha a sírás határán állna. Nem tudtam mit tegyek. 

- De nincs kulcsom a házhoz. 

- Akkor mond el hol vagy. Oda megyek. - csend telepedett közénk. Nem mertem elmondani neki.

- Michaelnél vagyok. - mondtam egy kis idő után. 

- Megyek.

Csak néztem a telefont nem tudtam elhinni, hogy tényleg elmondtam neki. Lehet, hogy előbb Michaelt kellett volna megkérdeznem. Ha itt elfajulnak a dolgok, akkor nem tudok, majd hova menekülni előle. Mit tegyek? Lehet, hogy elkellene bújnom, hogy mégsem vagyok inkább itt vagy valami. Áhh.... Miért kellett nekem a szívemre hallgatnom? Az eszemre kellett volna és akkor nem lenne ekkora problémám. 

Viszont mire észbe kaptam már csengettek. Nem mozdultam. A nappali közepén álltam és vártam arra, hogy történjen valami. Amikor senki nem nyitott ajtót, hallottam, hogy kattan a zár és bejön rajta az illető. Néztem a fiúra, akit nem tudtam milyen állapotban van. Megint bántani fog a szavaival, akkor nekem annyi. Akkor nekem lelkileg teljesen végem lesz. Rám nézett a fiú, majd meglepődött. Összeráncolta a szemöldökét és elindult felém. Elkapta a kezemet, én pedig teljesen lefagytam.

- Szóval elhajtalak és összefekszel a testvéremmel?

- Tessék? - a kijelentése egészen a lelkemig hatolt. Éreztem, hogy ha így folytatja, akkor a könnyeim megint utat törnek maguknak. Mikor lettem én ennyire sírós?

- Remélem azért szenvedélyes volt az éjszaka.

- Igen. Sokkal jobb volt, mint te. - mondtam már-már idegesen.

- De nem is értem hozzád úgy.

- Na ez az. Ő se. Csak nem volt ruhám váltásba és megfürödtem. Kúltúr lényeknél szokás. 

- Szerinted elhiszem?

- Nem érdekel már. - mondtam és könnyezve rá néztem. - Menj el innen. Elegem van. Nem akarlak már látni. - mondtam és elindultam a szoba felé, ahol felkeltem. Viszont még mielőtt oda értem volna, ő utánam szaladt és hátulról megölelt. Nem mondott semmit csak magához ölelt. - Engedj el! 

- Ne hagyj el újra! Nem engedlek el. - mondta és a fejét a vállamra hajtotta. Nem értettem már nála ezt a hangulat ingadozást, de biztosan meg van az oka neki. Bár, ez biztosan nem a gyógyszerek hatása. 

- Komolyan azt hitted, hogy vissza akarok menni hozzá?

- Mondtam, hogy ne mond ki előttem többet a nevét. 

- Sajnálom. - a fejemet hátra döntöttem és neki támasztottam. - De ezt szeretném tőled is hallani.

- Minek? A tulajdonom vagy, nem?

- Nem vagyok a tulajdonod. Nincs rajtam a neved. - löktem el magamtól és szembe néztem vele. 

- Lehet, hogy nincs rajtad a nevem, de azt akarom, hogy hozzám tartozz, hogy csak az enyém legyél. 

- Amíg ilyen vagy, addig kézzel lábbal fogok ellenkezni. 

- Nem hiszem én azt. - mosolyodott el. A hüvelykujját végig húzta az ajkamon, majd a szemembe nézett. Óvatosan közelebb hajolt és én nem tudtam ellene mit tenni. Akartam, hogy megcsókoljon. Viszont az ajkaim helyett a nyakamat célozta meg. Éreztem, hogy elkezdi szívni a bőrt, én pedig felszisszentem a fájdalomtól. Viszont a fájdalom mellett az egész testem felforrósodott. Ez teljesen más érzés volt, mint eddig. - Megjelöltelek. - mondta és végig húzta a kipirosodott területen az ajkait. 

- El fog tűnni.

- Nem hagyom. Mindig újat fogok csinálni. - mondta és a derekam köré fűzte a karját. Rachel. Én vagyok az egyetlen, aki foltokat hagyhat a testeden. Megértetted?

- Igen. - mondtam és reménykedtem, hogy a régi Brian hamar visszatér, mert ez így nagyon veszélyes lesz.