5. rész

2.4K 66 3
                                    

Másnap reggel a szokásosnál hamarabb elindultam az iskolába, hiszen kínosan éreztem magamat attól, ami tegnap történt. Megdörzsöltem az orrnyergemet, majd beléptem az iskola területére. Tudom, hogy tartanom kell tőle a távolságot tőle. Alig ismerem, éppen ezért nem fordulhat velem többet ilyen. Tudnom kell, hogy hol a helyem. Csak azért vagyok ott, hogy ledolgozzam a tartozás egy részét. Utána mehetek amerre látok. Az is biztos, hogy nem fogok többet visszamenni a bátyámhoz. Túl sokszor bántott már, ahhoz, hogy én megint visszamenjek hozzá és úgy tegyek, mintha nem adott volna el. Erre képtelen lennék, de meg fog történni. Nem maradhatok minidig az ő nyakán.

Kilöktem a hatalmas lengőajtót és elindultam a szekrényem felé. Még nagyon senki sem volt bent, így a csöndes folyósón vízhangoztak a lépteim. Élveztem egy kicsit a csendet. Még csak a takarítók mászkáltak igazából a folyóson, de ez nem nagyon érdekelt. Most nem mondhatom, hogy azért megyek a könyvtárba, mert csendesebb helyre vágyom. Most csak a könyvek miatt mentem. Lassan megközelítettem a helyiséget, majd belépve megpillantottam az éppen pakoló könyvtárost, aki csendben pakolászta vissza a könyveket a helyükre. Köszöntem neki, majd leültem az egyik sarokba, ahol kevesebben vesznek észre. Elhelyezkedtem és belemerültem a könyvbe. Közben folyamatosan figyeltem az időt, hiszen, ha elakarom kerülni azokat a bizonyos embereket, akkor nem szabad sokáig egy helyen lennem. Amikor az óra egészet üt, akkor mennem kell innen és imádkoznom, hogy nem vesz észre. Most kicsit olyan vagyok, mint Hamupipőke, aki az éjfélt várja, de itt se varázslat se semmi nem volt. Visszaraktam a könyvet a helyére, majd igyekeztem eltűnni. Viszont, ahogy a könyv a helyére került a könyvtár ajtaja kinyílt és az ismerős léptek zengték be a termet. Megfagyott a vér is az ereimben. Hatalmas bajban vagyok. A szerencse pont ilyenkor kerül engem vagy, mi? Mondjuk, ha az enyémről van szó, az most vakációzik.

Még akkor kezdtem a gimit, amikor nagyobb volt a szám, mint kellett volna és megvédtem egy lányt. Nem kellett volna. Tudom jól, de olyan volt a lány, mint én. És csak annyit tett, hogy nem volt szimpatikus valakinek. Az a valaki, akit mindenki elkerül. Hiszen megtehette, hogy kitegyen bárkit is az iskolából. Egy öntelt srác, aki kihasználja, hogy az apja az igazgató. Elég volt egy szomorú fejet vágnia, és aki nem tetszett neki vagy bármi is, akkor kirakatta az iskolából. Bár ezeket csak a felsősöktől hallottam. Mióta itt vagyok nem volt ilyesmire példa. Vagyis nem hallottam róla. Viszont mostanában engem szúrt ki magának. Pontban reggel nyolckor ide jön és megtöri a könyvtár nyugalmát. Senki nem tehet semmit, mert ő az igazgató fia.

Igyekeztem a levegőnél is könnyebb lenni, de a fa padló megreccsent alattam, amire a fiú felfigyelt és elindult felém. Hatalmas gúnyos mosollyal az arcán nézett a szemembe. Tudtam jól, hogy valami nagyon rossznak kell következnie egy ilyen mosoly után. Vettem egy mély levegőt, majd szaggatottan engedtem ki. Rettegtem. Képes lett volna a legádázabb dolgokra is. De nekem nem szabadott tiltakoznom, ha jót akartam magamnak. Már ha lehet ebben a helyzetben ilyet mondani.

Szavak nélkül megragadott és az egyik polcnak lökött és a fejem fölött megtámaszkodott. Egyenesen belenézett a szemembe, ami nagyon idegesített. Nem ellenkezhettem és ezt pontosan tudta. Kezével végig simította az arcomat, majd a nyakamra tette a kezét. Az ujjai jéghidegek voltak. A szemét nem vette le rólam én, pedig nem néztem félre. Nem vagyok gyenge. Vagyis azt gondoltam, addig a pillanatig, amíg el nem kezdte szorítani a nyakam. Fokozatosan egyre erősebben szorongatta a nyakamat. Csak lehunytam a szememet. Nem adtam fel. Egyszerűen csak a hangokra koncentráltam. Ha valaki erre jönne, akkor zajt tudnék csapni a táskámmal vagy valamivel, de még ilyenkor alig vannak így ennek az esélye majdnem nulla volt. A könyvtáros is kiment, amikor meglátta a fiút. A fülemben hallottam a szívem dobogását, így csak arra lettem figyelmes, hogy a kéz elengedi a nyakamat én, pedig a földre ülök. Lassan felnyitom a szememet és szembe találom magam egy ismerős szempárral.

- Csak azt az egyet tudnám, hogy miért kell téged megmenteni. – nevetett, majd végig simította a nyakamat. Ujjai melegek voltak és nyugalmat sugároztak.

- Mert gyenge vagyok. – mondtam halkan, mire felemelkedett és a mögötte elterülő fiúra nézett, aki idegesen állt fel.

Letörölte az orrából folyó vért, majd Brianre nézett, aki még mindig engem figyelt. Vettem egy mély levegőt. A levegő késként hasított végig a mellkasomban. Fájt, hiszen eddig nem volt ilyenben részem. Brian lassan megfordult és szembe nézett a vérző orrú fiúval.

- Eric. – mondta, majd felgyűrte a pulóvere ujját. – Úgy gondolom, hogy eddig elég szépen megfértünk egymás mellett. Most miért kellett ez?

- Minden reggel ezt tettem vele. – mosolygott önelégülten. – És ő sose hívott segítséget. Sosem zavarta. Akkor most miért állsz mellé?

- Miért is...? – mondta és úgy tett, mintha gondolkozna. Közben a tekintetét az enyémbe fúrta. – Mert hozzám tartozik. Ő a családom része.

- Te és a családod, igaz? Hallottam már meséket, de ki tudja mennyire igazak. – mondta és elmosolyodott. – Mutasd meg mit tudsz, Walker.

- Ugyan már. – mondta és gyors léptekkel közelebb lépett a másik fiúhoz. – Az a baj, hogy azt már nem élnéd túl. – mondta és lassan végig simította a fiú nyakát.

- Azt hiszed csak te vagy erős? – kérdezte Eric, majd egy kést rántott elő a zsebéből és Brian nyakához emelte, aki csak nevetett, majd megmarkolta a kést és minden fájdalom érzet nélkül kicsavarta a kezéből.

A földre cseppenő vére megijesztett. Ijedten néztem rá, de láttam, hogy nem csak én ijedtem meg, hanem az igazgató fia is, aki rémülten elengedte a kést és elrohant. Brian leült velem szembe és az egyik lábát felhúzta, hogy a vérző kezét megtámassza. Egyenesen a szemembe nézett. Barna haja kócosan a szemébe lógott, de nem érdekelte. Ő csak nézett engem.

- A nyakad, jól van? – kérdezte.

- Az most nem érdekes. – szedtem magam össze. – A kezed erősen vérzik. – a táskámért nyúltam, amiből előszedtem egy tekercs fáslit, ami nálam maradt, amikor költöztem.

Közelebb csúsztam hozzá és igyekeztem a legjobb tudásomhoz híven bekötni. Legalább annyira, hogy tudjunk szólni Michaelnek. Éreztem magamon a tekintetét, amíg bekötöttem a kezét.

- A nyakad nagyon fáj? – kérdezte és a másik kezével megsimította.

- Most nem ez a lényeg. – mondtam és a kezét a kezeim közé fogtam és ráhajtottam a fejemet. – Miért csináltad ezt? Egy ilyenért, mint én teljesen felesleges lett volna.

- Figyelj rám. – mondta és az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. Egyenesen a szemébe néztem. – Ha hozzám tartozol, akkor nem mondhatsz többet ilyet magadra. Megértetted?

- Igen.

- Jókislány. – mondta és a homlokomra adott egy puszit.

Rosszfiú markában [Befejezett]Where stories live. Discover now