Megjelölve

1. R É S Z

Freya

A páncélozott szállítójármű átrobog egy dombon, és először látjuk meg a karanténfalat. Úgy kanyarog a kopár tájon, mint egy vasból és rozsdából készült szalag.

A falnak ezen az oldalán van az úgynevezett civilizált világ. Persze, nem egy piknik, de a problémák sokasága túlnépesedés, elszabadult bűnözés, környezetszennyezés, kimerült erőforrások semmi ahhoz képest, ami a ronda, fémhatár túloldalán fekszik.

A karantén zóna. Minden jel szerint ez a földi pokol. És pontosan oda tartunk.

Beleborzongok, ha arra gondolok, milyen veszélyek várnak ránk a falon túl szörnyű, elvetemült mutánsok, akik képesek végtagról végtagra tépni az embert. Mindazok alapján, amit olvastam, még rosszabb dolgokat tesznek bármelyik nővel, aki elég szerencsétlen, hogy a karmaikba essen.

Mellettem, a szűkös jármű középső sorában ül Ava, egy másik fiatal SynerGen kutatóasszisztens, mint én. Nem ismerem őt túl jól, mivel csak nemrég csatlakozott a csapathoz, miután elődje, Ella eltűnt.

Amikor odapillantok rá, Ava hátrafésüli barna haját, és igyekszik mindent megtenni, hogy megnyugtató mosollyal köszöntsön. De az idegesség, ahogyan az ujján lévő gyűrűvel babrál, elárulja a félelmét. Amikor észreveszi, hogy nézem, abbahagyja a babrálást, felhúzza vastag védőkesztyűjét, és bepattintja a testruhája zárt ujjába.

Nincs oka szégyenkezni. Teljesen átérzem a félelmét. Ugyanarra gondol, amire most én is.

Mi a fenébe keveredtünk?

- Ideges? - szólítja meg a főnökünk, Dr. Lucian az anyósülésről, mintha megérezné az érzelmeinket. Sűrű, sötét hajú feje billeg, ahogy a szállítóeszköz rázkódik a repedezett járdán. Megfordul az ülésben, és a tekintetét közém és Ava közé veti.

- Ne aggódjanak - mondja. - Tökéletesen biztonságban leszünk ebben a járműben. Vákumszigetelt és sugárzásálló, hogy megvédjen minket a zónában lévő fertőzésektől. A páncélzat pedig több mint megfelelő ahhoz, hogy ellenálljon egy fizikai támadásnak, ha esetleg Alfákkal találkoznánk.

Alfák. Ettől a szótól libabőrös leszek. Nagyot nyelek. Ava felteszi a kérdést, amire én is gondolok.

- Ön szerint ez valószínű, Dr. Lucian? - Ava kérdezi. - Mármint, hogy találkozunk majd Alfákkal?

Titokzatos vigyor görbül a telt ajkai sarkába. Dr. Lucian nem egy tipikus kocka tudós. Tisztára borotvált állkapcsa erős és férfias. Valóságos sörénye van, enyhén göndör, sötét haja a halántékánál ezüstösödik, és intenzív barna szemei sűrű szemöldökpár alól néznek ránk.

Dr. Lucian legvonzóbb vonása azonban az a képtökéletes mosolya.

A laboratóriumban sok fiatal női asszisztens belezúgott Dr. Lucianba, és ha teljesen őszinte akarok lenni, volt idő, amikor én is közéjük soroltam magam. Mostanra azonban már elég régóta dolgozom vele ahhoz, hogy felismerjem, hogy ez a mosoly az, ami valójában manipuláció. Egy üres ígéret. Egy módja annak, hogy fiatal nőknek hízelegjen, hogy elvégezzék helyette a kemény munkát, miközben ő learatja az elismeréseket.

Nos, ez manapság nagyjából a megszokott. A férfiaké az összes pénz és hatalom, míg a nőknek marad a maradék. Dr. Lucian önelégült mosolya mutatja, hogy ezt a tényt túlságosan is jól ismeri.

De ezúttal ebben a mosolyban van egy csipetnyi titokzatosság, és ez nem tetszik nekem. Úgy érzem, hogy van valami, amit Dr. Lucian nem mond el nekünk.

- Nem - válaszolja Ava lekezelő hangon. - Nagyon valószínűtlen, hogy a túloldalon Alfákkal találkozunk. Mint azt bizonyára mindketten tudják, rendkívül nehezen megfoghatóak. Jobban szeretnek elbújni, mint konfrontálódni.