Megjelölve

11. R É S Z

Freya

- Tegyél le! - Követelem.

Az erdő árnyékából egy magas fűvel borított, hullámzó rétekkel tarkított területre értünk. A hajnal épp csak elkezdett felkelni a horizonton, aranyló fényben fürdetve a világot.

Én pedig kezdek belefáradni abba, hogy Kadmon vállán ugráljak. Már kihánytam volna minden falatot a gyomromból, ha egyáltalán lenne benne valami. Nem ettem semmit, kivéve azokat a bogyókat, amiket Kadmon adott nekem tegnap. Ráadásul a nihiloxin iránti sóvárgásom egyre erősebb, de igyekszem nem tudomást venni róla.

- Ne aggódj, Freya - mondja, és halkan tartja a hangját. - Nem nagy teher vagy, amit cipelnem kell.

- Nem miattad aggódom - kiáltom, és belerúgok a lábába. - Hanem magam miatt! Úgy érzem, mindjárt szétreped a hasam.

- Majd megpróbálok, lassabban futni - mondja.

A stratégiája, hogy ne ugráljak túl sokat, nyilvánvalóan abból áll, hogy hatalmas kezeivel megszorítja mindkét csupasz fenekemet, és még szorosabban a vállához szorít. Nem tudom letagadni, hogy hirtelen felizgultam, amikor az ujjai ilyen közel kerültek az érzékeny bemélyedésemhez. De ettől még nem leszek kevésbé bosszús.

- Két tökéletesen jó lábam van - tiltakozom. - Különben is, megsebesültél.

- Nem tudnál lépést tartani a pici lábaiddal - mondja tárgyilagosan. - A vágásom pedig csupán egy hússérülés. A nap végére begyógyul.

Addom hangja kiabál előttünk. Illetve a hátam mögül, mivel hátrafelé fordulok.

- Csendet ott hátul - kiáltja a vezető.

Én duzzogok. Mögöttem Hasker megrázza a fejét. Azóta bámul rám, amióta futni kezdtünk.

El kell ismernem, hogy amit Kadmon mond, valószínűleg igaza van. Nem hiszem, hogy lépést tudnék tartani ezekkel a fickókkal. Hatalmas lépteik vannak, és gyors tempót tartanak, amit a dombos terep sem akadályoz.

De a másik dolog, amit mondott. Arról, hogy a vágása egy hús seb? Ez őrültség. Még ha sötét is volt az erdőben, láttam, hogy a másik vállán mély vágás van. Ez mindenképpen orvosi ellátást igényel. A pokolba is, egy normális fickó már elvérzett volna.

Kadmon azonban nem normális fickó.

Végignézek a széles, izmos hátán. Bár ebből a szögből nem tudom jól megnézni, látom a vágás szélét, és úgy néz ki, mintha már teljesen behegedt volna, sőt, elkezdett összezsugorodni.

Hihetetlen. Tudtam, hogy az Alfák anyagcseréje a nem fertőzött emberekéhez képest felfokozott, de ilyen gyors gyógyulásra ilyen szinten nem számítottam.

Régebben azt hittem, hogy nagyon sokat tudok a zónáról, de gyorsan rájövök, hogy a dolgok nagyon eltérnek az elvárásaimtól.

Egy folyó mellé érünk, és követjük kanyargós partjait.

- Nos, mennyit kell még mennünk? - Morgok Kadmonra. - Azt sem tudom, hová viszel.

- Már mondtam neked - mondja halkan. - Visszaviszünk a városbeli lakásunkba.

Tudom, hogy ott abba kellene hagynom a kérdezgetést. Türelmesnek kellene lennem, és megnéznem, hogyan alakul a dolog. Teljesen ki vagyok szolgáltatva az emberfeletti Alfáknak. De az indulataim kezdenek kifogyni. Talán a nihiloxin utáni sóvárgásom miatt. Vagy talán csak azért, mert meztelenül cipeltek kilométereken át, mint egy ősember zsákmányát.

Bármi is az, érzem, hogy az ingerültségem felforr. Különben is, az Alfák már egyértelműen eldöntötték, hogy mit akarnak velem csinálni. Semmi, amit teszek vagy mondok, nem fogja őket lebeszélni, de ez nem jelenti azt, hogy ezt nyugodtan tűrnöm kell.

Oké, talán nem ez a legjobb kifejezés.

- De melyik város? - Mondom. - Milyen messze van? És mikor mehetek haza? Jogom van hozzá...

- Elég!

Addom mély hangja úgy dörren, mint egy ágyú, és egy csapat fehér madár tör ki a közeli magas fűből, és rikácsolva röpködnek el a felkelő napba.

A testem megfeszül, és a lélegzetem elakad a torkomban. Oké, talán nem volt jó ötlet tovább panaszkodni.

Az Alfák megállnak. Addom megragadja a lábamat, és arra használja, hogy megfordítsa Kadmont, hogy közvetlenül a vezető Alfára nézzek.

- Figyelj rám. - A hangja rekedt. - A véget nem érő kérdéseidtől megfájdul a fejem. Csendben fogsz maradni. És engedelmeskedni fogsz az Alfáidnak. Megértettél, kis omega?

Arca ijesztő, arckifejezése kemény. Az orrlyukai kitágulnak, és az piercingje olyan képet ad neki, mint egy bika, amelyik éppen támadni készül. Ha egy pár szarvat adnának a fickóra, akkor egy minotaurusz lenne belőle.

Nem kétséges, hogy komolyan gondolja a dolgot. Nem tűri a szemtelenséget.

De elegem van abból, hogy omegának hívnak. Ember vagyok, nem valami kóbor állat, akit ezek a bestiák befogadtak háziállatnak. Nő vagyok, és ezt tudatni is fogom velük.

- Az én nevem nem omega - suttogom keményen. - A nevem Freya.

Addom pettyes szürke szemei tágra nyílnak a meglepetéstől, de ez hamarosan nyers dühbe csap át.

- Add ide - ugat Kadmonra.

A fiatalabb alfa nem ellenkezik. Átad a magas, vad vezérnek, és én most már egy új vállon átvetve találom magam, néhány centivel magasabban a földtől.

- Tegyél le! - Kiáltom.

Ököllel és vasbilincsemmel hasztalanul ütögetem Addom izmos hátát. Mögöttem Hasker nevetésben tör ki, és még azt is hallom, hogy Kadmon is kuncog. Az az áruló. Neki kellene a kedvesnek lennie.

De ha Addom szórakozik rajtam, azt biztosan nem mutatja.

- Tegyél. Le. Engem!

Csavarodom és küzdök, csapkodom a karjaimmal és a lábaimmal. Hirtelen felszisszen a levegő, és valami széles, lapos és durva csap rá csupasz hátsómra, amely Addom széles vállára hajoltat. A hirtelen ütéstől felsikítok, de ezt hamarosan felváltja egy furcsa, bizsergető melegség Addom hatalmas kezének alakjában.

- Hé, ezt nem teheted! - Kiáltom.

A keze újra elfenekel, megrázza az egyik fenekem arcát, a másikat pedig megcsípi.

- Csönd legyen, omega - morogja Addom.

- Nem leszek csendben! - Kiabálom: - És nem hagyom, hogy elfenekeljenek!

Ahelyett, hogy ezt szavakkal vitatná meg, Addom három kemény ütést ad nekem gyors egymásutánban. A hátamra csapódó súlyos tenyerének hangja visszhangzik a füves réteken. A bőröm zeng a fájdalomtól, és küzdök, hogy visszafojtsam a tiltakozásomat.

- Viselkedj úgy, mint egy gyerek, és elfenekelnek, mint egy gyereket - vicsorítja Addom. - Megértetted?

- Igen - suttogom.

Ez a szó, hogy alávetem magam, keserű ízt hagy a számban. De nem akarom, hogy ez a bunkó megint elfenekeljen. Egyrészt, ha így folytatja, a fenekem annyira felhorzsolódik, hogy nem fogok tudni leülni.

De van egy másik tényező is. Kezdek nedves lenni a lábaim között. Szégyenletes módon. Még egy ilyen durva verés, és a combjaim csöpögnének az izgalomtól.

Nem akarom, hogy ezek a bestiák megtudják, mennyire felizgultam. Nem akarom, hogy lássák, hogyan reagál engedetlen testem a kemény bánásmódjukra.

Ezért befogom a számat.

De ahogy Addom a levegőbe szimatol, az arra enged következtetni, hogy a macska már úgymond kint van a zsákból.

- Jó. - A hangja dorombolássá lágyult, ami a gyomromon keresztül egészen a belemig rezeg. Olyan érzést kelt bennem, mintha valaki egy tollal csiklandozna belülről. - Nagyon jó.

Előrelép, és hamarosan futásra gyorsul. Könnyedén a vállán ugrálok, és figyelem a másik két Alfát, akik követnek.

Még mindig nem tudom, hová visznek. Gondolom, hamarosan kiderül.