Megjelölve

2. R É S Z

Freya

- Szintek? - Bishop morgott, miközben kormányzott.

Néhány mérfölddel később az autópálya túlságosan eltömődött a kataklizma során hátrahagyott autók rozsdás tetemeitől, ezért Bishop terepjáróra terelt minket. Most a jármű rázkódik az egyenetlen terepen, hevesen ringatva engem a biztonsági övemben. Ava felé pillantok, aki a saját ülésének kartámaszát szorongatja. Még a nihiloxinnal a szervezetében is pokolian ideges, és nem hibáztatom érte. Én is az vagyok.

Dr. Lucian viszont teljesen nyugodtnak tűnik. Bár remeg és ugrál az elülső ülésében, mégis sikerül megkocogtatnia az ölében tartott adattábla fényes képernyőjét, amely táblázatokat és digitális grafikonokat görget a jármű tetejére szerelt érzékelőkből érkező információkat.

- Úgy tűnik, a szintek...három ötvenen vannak - válaszolja nyugodtan Bishopnak. - Még egy kicsit mélyebbre kell mennünk.

Bishop bólint, és még erősebben nyomja a gázpedált.

Háromszázötven. Biztosan az omega-szennyezettség szintjéről beszél most a járművön kívül. Ez elég magas ahhoz, hogy perceken belül mindannyian eltorzult mutánsokká váljunk, ha nem lenne a jármű páncélzatába épített védőpajzs.

A védőfal közelében a sugárzás szintje alacsony, majdnem nulla. Biztosan nem elég ahhoz, hogy mutációhoz vezessen. Ennek ellenére a fal őrzői elővigyázatosságból környezetvédelmi felszerelést viselnek. De minél közelebb kerülsz a zéró ponthoz, a sugárzás szintje és a mutáció kockázata gyorsan növekszik.

Zéró pont. Ott kezdődött a kataklizma közel egy évszázaddal ezelőtt.

A mai napig senki sem tudja, mi történt ott.

Természetesen rengeteg spekuláció született az omega-szennyezés forrásáról. Egyesek szerint biológiai támadás eredménye volt, de az a tény, hogy a szennyezettség szintje több mint kilencven éve nem csökkent, ezt kizárni látszik.

Más, még szokatlanabb elméletek szerint egy földön kívüli forrásról van szó.

Ava és én is felsikoltunk, amikor hevesen ide-oda csapódunk székünkben. A jármű éppen egy különösen csúnya rokon ment át, amitől az egész jármű megrázkódott.

A férfiakat ez egyáltalán nem zavarja. Ava és én tudakozó pillantást váltunk, mindketten zavarban érezzük magunkat a mi kis ijedt kirohanásunk miatt.

- Ne aggódjatok, lányok - mondja Dr. Lucian, és megvillantja egyik jellegzetes mosolyát. - Mindjárt ott vagyunk.

Nem tetszik, hogy lányoknak nevez minket, és kísértésbe esem, hogy emlékeztessem, hogy huszonegy éves vagyok, de úgy döntök, jobb, ha befogom a számat.

- Majdnem hol? - Ava kérdezi.

Dr. Lucian arca elsötétül, és a mosoly lehervad az ajkáról. Rövid ideig haboz, mielőtt válaszolna.

- A...ööö...az utolsó ismert hely, ahol Ellát látták. Ott fogjuk...tudják, ott kezdjük a keresést.

Mielőtt visszafordulna, megesküdnék rá, hogy a tekintete rövid időre a hátsó ülésen ülő katonákra néz.

Megkezdjük a keresést?

Nem hiszem el, hogy tényleg kimegyünk a zónába. Úgy értem, azt hiszem, nincs más lehetőség, ha Ella keresésére indulunk, de a kilátás kurvára megrémít.

Csend telepszik az utasokra, én pedig kifelé fordítom a tekintetem az ablakon az elhaladó világra.

Ahogy távolodtunk a karanténfaltól, a táj megváltozott körülöttünk. Először a kopár, sziklás pusztaságot durva, drótos növények fürtjei tarkították. Aztán a köves terep fokozatosan átadta helyét a szellőben ringatózó, zöld fűvel borított, lankás domboknak. Most pedig sötét, őserdővel szegélyezett, hullámzó réteken száguldunk.