Vallomások /Befejezett/

Tizenkettedik vallomás

Olyan hirtelen riadtam fel, hogy egy pillanatra légvételem is megakadt. Felültem, nagyot nyeltem, de ekkor a torkomba fájdalom nyilallt.

– Csak lassan – hallottam meg a számomra oly kedves hangot. Felé fordultam. A szobámba ekkor lépett be ő, akiért a szívem dobogott már jó ideje. Most nem viselte nyakkendőjét, kék ingének ujját könyékig felhajtotta, kezében bögrét tartva lépdelt felém. Fekete hajába itt-ott már egy-egy őszhajszál vegyült, pedig még csak félúton járt a harminc és negyven év között. – Hogy vagy? – ült le ágyam szélére, a bögrét letéve az éjjeliszekrényre.

– Hány óra? – krákogtam, mert a torkom hihetetlenül kapart.

– Tizenegy.

– Elkéstem! – mozdultam meg hirtelen, de meg is szédültem, bele az imádott karokba.

– Nem késel. Küldtem üzenetet a főnöködnek.

– De mennem kell! Dolgoznom kell! – nyöszörögtem mellkasába bújva. Nem voltam jól, ezt tisztán éreztem. – A gyerekek! – kaptam fel a fejem hirtelen.

– Ők is jól vannak – nyugtatgatott. – Elvittem őket az iskolába, miután felhívtak reggel, hogy húsz perce csak azt mondogatod, hogy mindjárt. Megrémítettél minket – csillant szomorkás fény mohazöld szemében.

– És te iderohantál? – kérdeztem erőtlenül.

– Ide – bólintott. – Betelefonáltam a klubba is.

– Nem mondhatom le azt is! – csuklott el a hangom.

– De igen – erősködött. – Az lenne a legjobb, ha otthagynád – folytatta halkan.

– Nem tehetem – sóhajtottam, bár utáltam csinálni. Más férfiak tekintetének kereszttüzében táncolni, megalázó volt számomra, de jól fizetett a gépmesteri állásom mellé.

– Hagyd ott – kérte. – Tudom, hogy gyűlölöd – mondta ki azt, amit éreztem. Vele is ott találkoztam, de ő más volt. Udvarias volt, nem akart mindenképpen megfektetni, kivárta, míg biztos leszek magunkban.

– De az ikrek – kezdtem bele ismét.

– Hat éve neveled őket teljesen egyedül. Három, négy év alatti gyereket vettél magadhoz szinte gyerekként.

– A nevelőapám egy fasz volt, de ők a testvéreim, nem rakhattam utcára őket – sóhajtottam.

– Most adhatsz nekik családot – szorított magához, miközben hátamat simogatta.

– Nem róhatok rád ekkora terhet! – suttogtam nyakába.

– Nem vagytok teher, és hogy engem hívtak, az is elárul valamit arról, ők hogyan éreznek irántam. Még ha kapcsolatunk igazi természetét nem is ismerik. Kettőnk fizetése, egy lakása elég ötünknek. Te is tanulhatnál tovább – vetette fel álmomat.

– Miért érdemeltem ki azt a kegyet, hogy velem akarsz lenni? – kérdeztem egyre fáradtabban.

– Azért, édesem, mert szeretlek. Szeretem az ikreket is. Együtt akarok veletek élni, házasságot szeretnék, örökbefogadást melletted, érted, értük. – Ennyi elég volt ahhoz, hogy sírni kezdjek, ölelve kérjem, maradjon örökké az életünk része.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Azért az állandó betegség is megihlet így ősszel-télen ☺