Vallomások /Befejezett/

Huszonhetedik vallomás

Megkövülten állt a barna hajú fiú a kávézó közepén, egy tartóoszlop mögé elbújva. Tekintete remegett, kék szemében viharfelhők gyűltek. Csupán egy karnyújtásnyira volt attól, hogy meginduljanak könnyei. Ujjait belemélyesztette a téglafalba, amelyek elfehéredtek, úgy próbált egyenes háttal állni, és nem összeomlani.

Remegő szájjal figyelt egy asztalt, ahol két fiú ült. Arcuk szinte összeért, ahogy közelről néztek egy telefont. A fekete hajú fiú felnevetett. Hangja még mindig megérintette a másikat, de ezúttal fájdalmas visszhangot vert benne. Átkozta magát, amiért hitt neki. Miből is gondolta ő, hogy elég lesz neki, hisz nem volt sem kitűnő tanuló, sem népszerű az iskolában. Pont az a fiú volt, aki felkelt minden nap, és csinálta a dolgát.

– De cuki kép rólad! – hangzott fel szerelme hangja. Neki ennyi elég volt. Hátat fordított nekik, és kirohant a helyiségből, de túl messzire nem jutott, csak az első padig. Térdei megremegtek, így lerogyott rá. Lehajtotta fejét, majd hangtalanul sírni kezdett. Úgy érezte, hogy a szíve ezerfelé tört éppen.

Eltompult körülötte a világ, nem hallott mást, csak szíve fájó dobbanásait, ezért is rémült meg, mikor valaki leült mellé. Nyikkanva csúszott arrébb, de egy kéz utána kapott. Rémülten kapta fel a fejét, de még pergő könnyein át is be tudta azonosítani szerelmét.

– Miért futottál el? – kérdezte halkan, szomorú barna szemmel.

– Én csak... – dadogta, de ekkor megérezte, hogy más is áll a pad mellett. Felnézett. A szőke fiú téblábolt mellettük tanácstalanul. Sírása azonnal bennszakadt.

– Félreértetted, ugye? – kérdezte meg hirtelen a zöld szemű fiú, mire a másik belevörösödött. – Ty és én nem úgy vagyunk – nevetett fel. – Ha meleg lennék, sem tudnék elviselni egy olyan kaliberű srácot, mint ő. Neked kötél idegeid vannak – veregette meg a vállát, mire a barna hajú fiú értetlenül nézett rá. – Az unokatestvére vagyok, Victor. Egy ideje nem találkoztunk, de most összefutottunk, és letámadtam a gyerekkori képeinkkel, amit sikerült digitalizálnom.

– Elment kicsit az idő – vette át a szót Ty. – Ne haragudj, amiért későn vettelek észre – kért elnézést kedvesen, mire a másik könnyei elkezdtek felszáradni. Igyekezett mosolyogni, bár szája még mindig remegett.

– Azt hiszem, én hazamegyek – jelentette ki a szőke, majd hirtelen a fiatalabb fiúhoz hajolt és fülébe súgta: – Csak húsz percig rólad áradozott – mondta, majd mosolyogva elbúcsúzott tőlük.

A barna hajú fiú ránézett párjára, aki felvont szemöldökkel nézett unokatestvére után, majd kedvesen őrá.

– Tényleg meséltél neki rólam? – érdeklődött szégyenlősen, mire a másik megfogta a kezét és rámosolygott:

– Mégis kiről kellett volna, ha egyszer téged szeretlek? – kérdezte meg hirtelen, a világ legboldogabb fiújává téve a másikat.

------------------------------------------------------------------Még egy barátnőm ötlet :)