Harmincadik vallomás

243 54 4
                                    

Elnyúlva feküdtem az illatos füvön. Az eget bámultam, amin megannyi kis lámpásként ragyogtak a csillagok. Bármerre néztem a fekete alapon, apró fényekkel tűzdelt vásznat láttam.

A nyári este melegen ölelt át. Virágok illatát hozta felém a szél, tücskök hangja adta az aláfestő zenét.

Oldalra pillantottam. Ott feküdt ő, nem messze tőlem. Mellkasa szabályosan emelkedett, és süllyedt. Mosolyognom kellett csak attól, hogy velem van.

- Min mosolyogsz? - fordult hirtelen felém. Az ő szája is felfelé görbült, szeme ugyanolyan szépen ragyogott, mint a nyári égbolt a fejünk felett.

- A nyugalmon - feleltem csendesen, mire még jobban elmosolyodott.

- Nézd! - kiáltott fel, miközben az égre mutatott. Arra kaptam fejemet. Egy hullócsillag épp ekkor szelte át a sötét eget. - Kívánj valamit! - Nagyot nyeltem. Én csak egy dologra vágytam, de arra gyakran jobban, mint a levegőre. Őt akartam, végre szívembe zárni, elsuttogni, mennyire szeretem.

- Kívántál? - jelent meg arca felettem. Éreztem mennyei grépfrút illatát. Bólintani tudtam csak.

- Te? - nyögtem ki.

- Igen - vigyorodott el szélesen, majd döbbenten nyögtem fel, ahogy szája az enyémhez ért. Egy pillanatig nem akartam elhinni, de ahogy lecsuktam a szememet még mindig éreztem forró ajkait, amelyek szelíden csókoltak engem. - Csak néha kell a csodának segítség - suttogta számra, majd felnyikkant, ahogy tarkójára fogtam, és visszarántottam magamhoz, szavak nélkül elsuttogva, mi is dobol bennem.

------------------------------------------------------------------ Egy kis nyár a télben ❤

Vallomások /Befejezett/Where stories live. Discover now