Vallomások /Befejezett/

Huszonhatodik vallomás

Reszketve álltam az óriási fa takarásában. Igyekeztem a hidegre nem gondolni, de egyre nehezebb volt, ahogy a percek tovaszaladtak. Az utcák már kihaltak, csak az óriási fenyőfák álltak büszkén a téren, ahol vártam rá. Ott, ahol találkoztam vele, egy évvel korábban.

Megfordultam, így egyenesen felnéztem a fára. Színes égők fénye csillant meg az üveg, és műanyagdíszeken. Ugyanúgy bámultam őket, mint tavaly.

– Mi szépet látsz? – kérdezte meg a kellemes hang ugyanazt, mint egy évvel ezelőtt. Megfordultam, és ránéztem. Sapka alól éppen csak kikandikáltak tincsei. Vastag kabátjában úgy nézett ki, mint egy Michelin baba, de én így is imádtam.

– A világ legszebb férfiját – léptem hozzá közelebb, majd lopva körül nézve, magamhoz öleltem. Gyűlöltem, hogy így kell élnünk, elbújva barátaink, családunk rosszallása elől.

– Tévedés, mert azt én látom – nevette fülembe. – Kívántál idén valamit? – kérdezte meg hirtelen, mire elengedtem, és elszoruló torokkal néztem rá.

– Igen, de nem valószínű, hogy teljesül – suttogtam szomorúan. Vele akartam lenni, de erre vajmi kevés esélyt láttam.

– Ne becsüld le a Karácsony csodáit! – kacsintott, majd a zsebébe nyúlt, és átnyújtott nekem egy papírt. Nem értettem, mi az, de mikor széthajtottam, légzésem bennszakadt. – Ma éjjel egy hotelben alszunk, reggel pedig messzire visz a repülő – bökött rá a repjegyre. – Át egy óceánon, egy másik kontinensre, elég messze mindenki haragjától. – Felnéztem rá, miközben könnyeim peregni kezdtek.

– Tényleg vannak még karácsonyi csodák – öleltem át és pusziltam meg újra és újra, elmondva, mennyire szeretem.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Sok helyrlen a karácsony nem ad szereretet, a család elfogadást, a csoda pedig lemondással jár. 😢