A sztyeppe csillagai (BEFEJEZETT)

14.rész

Igor pov.
Épp ebédeltünk a parkban mikor felhívott egy ügyvéd, hogy apám meghalt. Teljesen lesokkolódtam a hír hallattán. Barátaim érdeklődve ültek mellettem, hogy mi történt.
- Jól vagy, Igor?
- Nem... Ö... Apám meghalt.
- Mi? - sokkolodtak le.
- Az ügyvédük hívott. Apa autó balesetet szenvedett és nem élte túl.
Kedvesem kezem után nyúlt és rá szorított.
- Mi teszel?
- Megkért, hogy utazzak oda. A végrendelet felolvasására...
- Veled menjek?
- Nem megyek sehova! - mondtam rezzenéstelenül.
- Igor... Mégiscsak az apád volt.
- Aki magasról tett arról, hogy van egy fia!
- Mi lesz anyukáddal? Számít rád!
- Haver, Vlasimirnak igaza van. - érvelt Thomas.
- Hah... Jó. Tiszteletet teszek és eljövünk.
- Ne úgy mond, mint akinek a fogát akarják kihúzni. - forgatott szemet Mark.
- Ehhez nehéz póker arcot vágni. - morogtam, de a kedvesem érintésé segített.
Másnap csak mi ketten elindultunk Oregonba. Idegesen doboltam lábammal és tíz percenként az órámat néztem.
- Ne idegeskedj! - simított tértemre Vladi - Attól még nem érünk oda hamarabb.
- Jó, de tudod... A szüleim sose voltak otthon és sose szakítottak rám időt. Néha olyan volt mintha lathatatlan lettem volna. Kamasz koromban jöttem rá, hogy csak a munkájuk érdekli őket és elszöktem.
- Lehet azért dolgoztak annyit, hogy neked jó legyen! Sok szülő a végletekig elmegy azért, hogy a gyermekének biztosítsa az anyagi háttért.
- Nekem nem a pénzük kellett, hanem ők.
- Tudom. - simogatta lábamat.
Hamarosan a buszunk megállt és leszálltunk. Az ismerős környék szinte megtöltött nosztalgiával. Emlékszem, amikor itt rajcsúroztam a barátaimmal az utcában. De régen is volt! A házhoz érve láttuk, hogy feketébe öltözött emberek jönnek befelé.
- Jól vagy? - kérdezte Vladimir.
- Igen. Megvagyok, azt hiszem.
- Igor? - hallatszódott mögülünk.
- Charlie bácsi! - futottam a nagybátyámhoz és megöleltem.
- Jó újra látni öcskös! A körülményeket leszámítva.
- Téged is!
- Hol voltál eddig te gyerek? Úgy eltűntél, mint az aranyóra!
- Nekem is fel kellett nőni, azt hiszem. - vontam vallat.
- Úristen, Dasiy ki fog csattanni ha meglat téged. - mondta. Ezzel anyámra utalt.
- Lehet inkább kiakad... - motyogtam.
- Soha nem adta fel, hogy megtaláljon! - nézett határozottan szemeimbe - Ahogy apád sem.
- De... Tíz évig...
- Szerinted a rendőrség meddig foglalkozik szökött kamaszokkal. Azt hiszik úgyis hazajönnek.
- De sokan még sem. - ráztam fejemet.
- Khm... - köhintett kedvesem.
- Oh! Bocsi, Charlie bácsi bemutatom a vőlegényemet, Vladimirt!
- Oh, nézzenek oda! Nagyon örülök. - mondta és meg is ölelte Vladimirt.
- Részemről. - pislogott megszeppenve, de viszonozta.
- Gyertek be! - húzott minket magával.
Nagyot nyelve fogtam kedvesem kezét, aki szorosan bújt oldalamhoz ezzel is éreztetve velem itt van velem. Mikor beléptünk a házba rég nem látott rokonokat láttam meg, de voltak köztük ismeretlenek is. Mint az unoka testvéreim párjaik.
Aztán a nappaliban, a kanapén megláttam, ahogy a nagynénéim épp a középen ülő anyámat próbálják vigasztalni. Sokat öregedett az alatt az idő alatt, amióta nem láttam. De vonásai még mindig olyan szépek voltak, mint mikor gyerekként őt csodáltam szépsége miatt. De azt is megállapítottam, hogy fogyott. Nem is keveset, ami aggódással töltött el.
- Anya... - álltam meg előtte esetlenül. Felnézett és kiesett a kezéből a teáscsésze. A kezeit a szájára szorítva felállt majd elém lépve az arcomat simogatta.
- Igor? Te vagy az, kisfiam?
- Szervusz, anya. - mosolyodtam el megszeppenve mire szorosan megölelt.
- Igor! Egyetlen kis magzatom!
Átöleltem vékony kis testét és most éreztem igazán a hiányát annak, hogy nem volt mellettem évekig.
- Részvétem, anya.
- Jaj, kicsim... Apád sose adta fel, hát nem hiába.
- Mit nem hiába?
- Úgy volt, hogy elmegy hozzád...
- Várj! Szóval éppen... Felém tartott, amikor...
- Apád így is-úgy is elment volna egy hónapon belül. Rákos volt és... Látni akart téged.
- Mi? - fordult meg a világ, de egy lágy érintés a hátamon megakadájozta ezt. Vladimir kis kezével érintett meg, amivel sikerült kizökkentenie engem - Mióta?
- Pár hónapja derült ki. Sok mindent intézett. - mondta és kivett a táskájából egy borítékot. - Ezt neked írta.
Remegő kézzel vettem el a levelet és óvatosan eltettem a zsebembe, hogy később elolvashassam.
- Anya... Sajnálom...
- Oh, kicsikem. Mi sajnáljuk. Dolgoztunk, hogy szép jövőt biztosítsunk neked, de annyira belemerültünk, hogy elfeledkeztünk arról, hogy mit jelent szülőnek lenni. Aztán mikor este arra értünk haza, hogy nem vagy otthon... - hangja megremegett, ahogy teste is így leültettem őt a kanapéra.
- Hozok valamit inni. - suttogta Vladimir - Beszéljetek addig nyugodtan.
- Öm... Elnézést, de te ki vagy? - kérdezte anyám megtörölve az arcát.
- Én...
- Anya, ő itt a jegyesem Vladimir. - fogtam meg kezét.
- De hát...
- Igazán örvendek, hogy megismerhetem, asszonyom. - nyújtott neki kezet.
- Vladimir, kérdezhetek?
- Öm, persze!
- Mondj két dolgot anyukádról.
- Nagyon gondoskodó és hihetetlenül bátor.
- Hol végeztél?
- MIT, mérnök vagyok.
- Mi a kedvenc ételed?
- Azt hiszem a pizza, de bármire nyitott vagyok.
- Anya, hagyd őt! - szóltam rá kínosan.
- Várj! - tartotta fel a mutatóujjat mintha gondolkodna, majd kitárta a karjait és megölelte Vladimirt - Üdv a családban, drágám!
- Köszönöm, asszonyom. - viszonozta újfent meglepetten az ölelést.
- Hívj csak Dasiynek! - kérte lágyan.
Egész délután segítettünk, de anya meg én kimentünk a sírhoz. Csak néztem a fehér követ miközben anya egy szál rozsát tett rá.
- Kedvesem, nézd ki van itt! - motyogta miközben visszasétált és a karomba kapaszkodott.
- Szia apa... - suttogtam letörten, mert az voltam hiába is tagadtam volna - Sajnálom, hogy így találkoztunk újra... - anya biztatóan megszorította a kezem - Sajnálom, hogy szó nélkül elszöktem. Egyedül éreztem magam és nem bírtam tovább.
- Túl sokat dolgoztunk és nem figyeltünk rád. - sóhajtotta anya - Pedig olyan szép gyerekkort szerettünk volna neked! Jó iskolák, sok baráttal és élményekkel.
- Így is szép az életem.
- Azt láttam. Képzeld, kedvesem! Igornak párja van, akit elfog venni. Fiú, de nem is lehetett volna jobb választás. Csak rövid ideje ismerem, de tudom, hogy csodas.
- Még annál is jobb. - mosolyodtam el rá gondolva.
Húsz percig voltunk ott és beszeltünk hozzá majd visszamentünk. A nagynenémek itt maradnak estere, hogy anyám ne legyen egyedül. Felnéztem a régi szobámba. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Talán csak az volt ott új, hogy én már felnőttfejjel álltam a szobám közepén.
Leültem az ágyamra és kivettem a levelet a zsebemből. Apám kézírása volt rajta az én nevemmel. Mindig szerettem nézni, ha valamit írt. Kinyitottam és olvasni kezdtem.