𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦𝐛𝐞 𝐳á𝐫𝐯𝐚

- 3 -

Tegnap volt egy hónapja, hogy Szaszával megbeszéltük, hogy nem erőltetjük kettőnket ebben a helyzetben.
Nem tudom, hogy mit árul el róla, rólam, vagy a kapcsolatunkról az, hogy ezek az események el tudtak sodorni minket egymástól - talán így kellett lennie, vagy talán mindez csak egy próba kettőnknek, esetleg nekem, fogalmam sincs, mindenesetre mindez egy hónapja volt, és őszintén, azt se tudom, merre van az előre, nem hogy ilyen összetett kérdésekre válaszoljak.

- Kajak megadtad magad? - röhögte el magát Márk rámnézve, mire én is halkan elnevettem magam.
Éppen a városban sétáltam suli után, amikor a semmiből összefutottam Márkkal, és nagyjából így kötöttünk ki egy-egy adag mekivel az egyik padon a Duna-parton.
- Lili nagyon szerette volna, hogy csatlakozzak a tánccsapatba, én pedig nagyon szeretném összeszedni magam, úgyhogy hagytam magam meggyőzni, hogy ez segíteni fog - válaszoltam őszintén, szedve egyet a sült krumplimból.
- És, segít amúgy?
- Nem tudom, még egy edzésre se mentem be.
- Az igen - röhögött Márk derűsen.
- Nem azért, csak ahogy jelentkeztem, lebetegedtem, amióta pedig meggyógyultam, még nem volt edzés. Azt hiszem.
- Ez meggyőző volt - mosolygott szórakozottan.
- Már így is előrelépés, hogy egyáltalán belementem ebbe - védekeztem elnevetve magam.
Márk a kedvenc, fehér kapucnis pulcsijában volt, rajta a dzsekijével, bő farmerral, edzőcipővel, bőrnyaklánccal, és természetesen a sötétszőke, vállig érő hajával, aminek a tetejét összefogta lazán. Mondjuk azt a copf is minden volt, csak fix nem, minden erősebb szélfuvallatnál szurkoltam neki, hogy egyben maradjon.
- Ja - adta meg magát Márk jókedvűen, majd pár pillanat múlva rámnézett és egy megjelenő gondolat miatt megbökött - Te amúgy. Szaszával most mi van? - lopott egyet a nuggetsemből.
A név hallatára hangosan megdobbant a szívem, és éreztem, ahogy eltölt a szokásos érzés Vele kapcsolatban.
- A te unokatesód, szóval szerintem ezt te jobban tudod.
- Nem, ember, úgy értem, hogy veletek mi van - mosolyodott el a félreértésemen, amit persze csak álcáztam, hogy ne kelljen válaszolnom egyből - Nem úgy volt, hogy csak szünet? Vagy mit tudom én, nem értem ezt.
- Miután apukám elment, vagyis, már akkor is, amikor megérkezett, elég sok minden megváltozott - válaszoltam őszintén, majd sóhajtottam egyet, és picit kiegészítettem ezt - Nagyon kiborultam ettől az egésztől, minden értelemben, úgyhogy nem igazán álltam készen egy kapcsolatra, meg azt is éreztem, hogy visszahúzom őt. Mármint Szaszát.
- Ezt miért te döntöd el? - vett a ketchupomból, az egyik sültkrumpliját belemártva.
- Nem eldöntöm, csak tény, hogy ez történt volna. Egy hónapja volt ez, és még mindig nem érzem azt, hogy alkalmas lennék rá. Nem akarom megváratni.
- Szerintem amúgy simán felvette volna a ritmusodat, vagy nem tudom, hogy mondják ezt.
- Én se tudom, mi a ritmusom jelenleg. Így egy kicsit nehéz.
- Zenész, majd megoldja - pillantott rám halványan mosolyogva, hogy oldja a hangulatomat, mire akaratlanul elnevettem magam - De amúgy bejön neked, nem?
Kicsit meglepett a kérdése, de semmi értelme nem lett volna tagadnom.
- Persze - temettem a tenyereimbe az arcom.
- Jó, mondjuk hülye kérdés - mosolygott derűsen, mire egy "ne már"-tekintettel ránéztem - Már a szalagavatónkon kiszúrtam.
- Akkor még élt az az elvem, hogy a legjobb barátnőm bátyja kizárt dolog.
- Valszeg ezért is kezdett bejönni - nevette el magát rajtam elszórakozva - De amúgy tudod, hogy te is bejössz neki, nyilván, randiztatok, meg minden. Szóval szerintem ha úgy érzed, hogy most már jobban vagy, nem halott az ügy.
A kezemmel babrálva valamit, furcsán elmosolyodtam, majd pár másodperc múlva megkérdeztem.
- Ki az a Hanga?
Erre Márk rámnézett, és pontosan jól tudta, kit és miért hoztam fel, de nem akart ráerősíteni a kérdésem okára, úgyhogy lazán legyintett egyet.
- Szard le.
- De komolyan. Lili se nagyon akart belemélyedni a témába, de ennek semmi értelme, mert ettől még nem lesz érdektelenebb számomra a dolog.
Márk vett egyet a sültkrumplimból, majd bedobta a szájába.
- Jézus, Regi, ez halál hideg, egyed inkább.
- Márk - nyomatékosítottam, visszavezetve a kérdésemre.
- Regi.
- Belöklek a Dunába.
Márk erre elnevette magát, majd végül megadta magát és normálisan válaszolt.
- Évfolyamtársunk volt általánosban. Asszem Szasza egy meccsén futottak össze, Szasza egyik csapattársa Hanga rokona, vagy mit tudom én, és ezért volt ott a csaj, aztán beszéltek, de semmi durva.
Kínosan elmosolyodtam magamban.
Ezt már végignéztem egyszer.
Persze, miattam nem mellettem van most Szasza, mert nem akartam visszahúzni azzal, hogy nem akarok kapcsolatot, így semmilyen elvárással nem kellene, hogy legyek feléje, mert akkor önző lennék és toxikus is.
Nem minden belső kívánságot mondok ki, ha utána tervezek még tükörbe nézni.
- Kajak ne aggódj miatta - nézett rám Márk.
- Nem aggódom.
- Ja, pont úgy nézel ki.
Sóhajtva elfordítottam a fejem.
Bárcsak ne így néznék ki.
- Inkább hagyjuk is - zártam le a témát, majd gyorsan váltottam egyet - Azóta se találkoztál még Nándival? - kérdeztem rá Lili új barátjára.
- De, és nem bírom. Szasza se amúgy.
- Mi a baj vele?
- Nemtom, olyan kamu az a gyerek - vont vállat Márk - Ilyen miafasz-csávó. Nem tudok vele beszélgetni, annyira leszarok mindent, amit mond.
- Legalább megpróbáltál vele beszélgetni.
- Muszáj voltam. Valamiért azt hitte, hogy Lili exe vagyok, és random náluk járkálok, miközben ő átjött hozzá.
- Micsoda? - nevettem el magam meglepetten.
- Ja, kemény volt. Asszem Lili soha többet nem hoz haza senkit, ha ott vagyok.
- Pedig egyébként hasonlítotok is Lilivel külsőre. Nem annyira, de azért látható, hogy közeli rokonok vagytok. Egyébként meg miért lenne nála az exe? - értetlenkedtem nevetve.
- Amiért te randiztál a tieddel decemberben. Nem tudjuk - hozta fel vigyorogva.
- Egyrészt ez övön aluli volt, másrészt meg nem randiztam vele.
- Harmadrészt meg de. Mi van vele amúgy mostanában? Lekopott már?
- Idén még nem beszéltem vele - jelentettem be ünnepélyesen.
- Na, jó vagy. Mondjuk jobb lennél, ha azt mondanád, hogy egy éve nem beszéltél vele, de oké, elfogadjuk - mosolygott szórakozottan.
- Most már mesélj te magadról. Ancsával mi lett?
- Ááá, végül hagytuk.
- Hogyhogy?
- Semmi különös, csak nem volt meg az a... lendület. Vagy érted.
- Persze.
- Amúgy ez most nem ez a téma, de veled is mióta nem dumáltam már - fordította felém a fejét.
- Tudom. Kicsit most... tudod - kaptam el a tekintetem - De nem ellened irányult, szóval bocsi.
- Ja, vágom. De legalább most összefutottunk - nézett rám egy apró mosollyal az arcán - És hagyod kihűlni a kajádat, hihetetlen - pillantott az ölemben lévő mekis, elvitelre kért menümre szórakozottan.
- Jó, na - nevettem el magam, mire Márk derűsen átkarolta a vállam és játékosan összeborzolta a hajam.
Tényleg örülök, találkoztunk.

Márk kocsival volt, úgyhogy estefelé hazavitt, én pedig miután elköszöntem tőle, felmentem a lakásunkba.
Amióta apukám megjelent itt és lelépett, nem ugyanolyan érzés ezen a helyen lenni. Amikor ideköltöztünk, az első hónapokban úgy éreztem, hogy ez a hely az esélyem az új életre, a szakításra a múlttal és a régi dolgok hátrahagyására - a kapunkról Szasza csókja jutott eszembe, az utcánkról, amikor ketten voltunk itt, az ágyamról, ahogy hátradőltem rajta, belátva az érzéseimet, a konyháról, ahogy Anyának először mesélni kezdtem Liliékről, a nappaliról pedig kettőnk közös karácsonya.
Most viszont megint minden magába szívta azokat, amiket hátrahagyni akartam, továbbkísértve minden egyes nap - a kapunkban végignéztem, ahogy apukám szó nélkül elmegy, az utcánkban előre remegve sétáltam haza, az ágyamon éjszakákat sírtam át, a konyhában összevesztem vele, a nappaliban pedig nekivágott a falnak, a nyakamnál odaszorítva.
Sokkal jobb érzés volt másfél hónapja hazajönni.
- Milyen volt Márkkal? - kérdezte Anya kíváncsian, ahogy hazaértem és levettem a cipőmet.
- Jófej volt. Jót beszélgettünk - néztem rá egy mosolyra húzva a számat.
- Szóba került Szasza?
- Nem - válaszoltam, ami persze nem volt igaz, de nem akartam belemenni a témába.
Anya nehezen viselte a hírt, amikor bejelentettem neki, hogy Szaszával most kicsit máshogy alakulnak a dolgok, mint arra bárki számított volna.
Azóta se sokat beszélek neki róla - abban reménykedek, hogy meggyőzöm, hogy nem hiányzik, vagy hogy túltettem magam ezen, ami szintén nem igaz, de akkor talán nem érezném azt a nyomást, ami folyamatosan csak azt kérdezi tőlem, hogy "akkor mégis miért döntöttél így?".
Ha hülyének nézem a világot, talán az nem néz majd engem annyira.

Amikor bementem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, ledobtam a cuccaimat, majd a hazaérés örömére levettem a nyakláncomat a nyakamból.
Van egy ékszertartó dobozom, amit szépen kinyitottam, majd gondosan beleraktam a láncom - mint minden nap, ezúttal is a legféltettebben őrzött nyakláncomra terelődött a tekintetem, amit még tőle kaptam a születésnapomra.
Minden egyes nap eszembe jut, hogy ezt szeretném felvenni, majd minden egyes nap ráveszem magam egy másikra, csak azért, hogy ahogy kilépek az ajtón, megint belássam, hogy nem is ezt a láncot szerettem volna hordani.
Halkan sóhajtva becsuktam a dobozt, majd már épp léptem volna el az asztalomtól, amikor a parafatáblámra pillantottam, és néhány csendes másodperc után a szívem ösztönzésére levettem az egyik papírlapot onnan, hogy a kezemben tarthassam, közelebb érezve magamhoz.
A rajza, amit az anyukája karácsonyi kiállításán dobott össze nekem, lerajzolva egy fát és mellé engem, mint ha semmi nem lenne, én viszont percekig ott álltam a rajzot nézve, a gondolataimba veszve.
Az utóbbi egy hónapom minden egyes napján gondoltam rá, akkor is, ha nyilván sokkal kevesebbet beszélünk mostanában, és egy csomó ideje nem is találkoztunk.
Talán még nem is látta a frufrumat, amióta levágattam.
Egyszerre akarom teljes szívemből látni már, és egyszerre tartok kitenni magam azoknak az érzéseknek, amiket éreznék az újbóli közelségében.
Ürességet érzek belül, mert nem csak magamban hiányolok annyi mindent, mindenre rá még ő is hiányzik.
Negatív leltár lenne, ha most elkezdeném összeszedni, hogy mik vannak bennem jelenleg.
Épp ezen gondolkodtam, amikor az asztalon pihenő telefon felvillant, mire egyből odapillantottam. Persze nem ő volt.

De pont az ilyen, hirtelen pillanatok mutatják meg legjobban, mire is vágyik a szívünk igazán.