𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦𝐛𝐞 𝐳á𝐫𝐯𝐚

- 21 -

Lilivel és a barátnőivel voltam - koktéloztunk, meséltünk egymásnak, és táncoltunk a hangszórókból szóló zenékre önfeledten.
Szasza és Márk a haverjaikkal talán kint lehettek, de nem tudom, mit csináltak, mert mi ekkor igazából csak lányok voltunk, és együtt buliztunk. Az egyik lánynál még fényképezőgép is volt, és egy csomót fotózott vele az emlékek kedvéért.
- Úristen, Regi! - hallottam néhány lánytól ujjongás kíséretében, ahogy az egyik zene refrénjénél én kerültem be középre a táncolásommal, mire elnevettem magam.
Tulajdonképpen imádok táncolni, a legtöbb bulit tényleg végigtáncolom, ha úgy adódik, és sosem érzem, hogy belefáradnék, mert eszméletlenül felpörget, szóval most is csak akkor csatlakoztam le a lányoktól, amikor Lili felhívott a nappaliba, hogy jöjjek vele.
- Na, szóval... - vezetett végig rajta, egészen utána a konyháig, majd ott megálltunk - Tudom, hogy már ezer éve volt a szülinapod, deee... boldog szülinapot! - vett elő egy kisebb tortát, mire elolvadva néztem rá - Csak mert a szülinapi bulid elmaradt, tudod.
- Köszönöm szépen! - csodálkoztam, és ez annyira jól esett, hogy muszáj voltam egyből megölelni a szőke barátnőmet.
Lili erre lerakta a sütit, és visszaölelt, jó hosszan, mire lehunytam a szemem.
- Úgy szeretlek, Regi - ölelt vissza Lili szorosan, ahogy egymásra hajtottuk a fejünket.
- Én is - mosolyodtam el - Olyan hálás vagyok neked - jött ki belőlem is őszintén.
- Hát, azért milyen hot palid lett már, nem? - vigyorgott Lili a vállad felett, mire elnevettem magam, majd elléptünk egymástól.
- De tényleg - erősítettem meg a hálámat mosolyogva, mindenre értve.
- Ez szerintem megérdemel egy koccintást - szedett elő egy üveget Lili derűsen, mire nevetve bólintottam, ő pedig öntött mindkettőnknek - Utána pedig sütizünk. Imádom, hogy itt vagy.
Amikor Lili kitöltött mindkettőnknek, rituálisan megittuk, majd egy-egy szelet sütivel átsétáltunk a nappaliba, az egyik kanapén helyet foglalva egymás mellett.
- Amúgy néztelek titeket a biliárdozásnál - mesélte Lili a bátyjára és rám értve - Ahogy néztek egymásra, Úristen!
Megilletődve elmosolyodtam.
- Mármint inkább az, ahogy ő rám, vagy ahogy én rá? - kérdeztem vissza.
- Mindkettő! Te olyan eszméletlen cukin nézel rá, a bátyám meg... te jó ég, megvetted kilóra. Ha nem tudnám és semmi fizikai kontaktus nem lenne közöttetek, akkor is tudnám, hogy együtt vagytok. És ezt Emma is érezte.
- Nyomult Márkra.
- Úristen, láttam! Néztem is, hogy mi van? - értetlenkedett Lili - Mármint, elég egyértelmű, hogy direkt rá, Szasza miatt, mert féltékennyé akarja tenni, vagy nem tudom, de azért ezen a szinten lépjünk már túl. Főleg, hogy még mindig megvan a fix baráti társaságuk, ami már alapból inog kicsit amiatt, hogy szakítottak Szaszával, erre rányomul Márkra? Nem értem egyszerűen.
- Szasza azt mondta, hogy ha Emma kavar Márkkal, legalább nem csak ő lesz a szar - válaszoltam, őt idézve.
- Egyébként tényleg. Ha Emma ráhajt az unokatesójára, akkor onnantól kezdve ne mutogasson Szaszára vagy rád, mert akkor én meg visszamutatok, hogy amúgy ő meg rányomult direkt Márkra.
- Mondjuk szerintem Márk Szasza miatt nem menne bele egyből.
- Szerintem se valószínű. Egyébként - váltott témát Lili, ahogy vágott egy új szeletet a sütijéből - Ugye jól érzed magad? - kérdezte kedvesen, a bulival kapcsolatban.
- Nagyon - mosolyodtam el, mire ő is - Köszi, hogy itt lehetek.
- Jaj, dehogyis, ez az alap. Örülök, hogy végre megint együtt bulizunk - mosolygott - Olyan jól nézel ki amúgy.
- Te is. Ugye Nándi is mondta neked azóta?
- Nem, mert egy ideje nem beszéltünk, most valamelyik fiúkkal van. De azt mondta, hogy olyan egész körül megkeres.
- Az mindjárt itt lesz - pillantottam az órára.
- Igen. De addig is élvezzük ki az időt és dumcsizzunk - fordult felém mosolyogva, mire halkan elnevettem magam.

Szóval éppen Lilivel beszélgettünk, amikor nyílt az erkélyajtó és bejött több fiú egyszerre - az egyikőjük közülük Nándi volt, úgyhogy Lili dobott egy mosolygós, barátnős puszit az arcomra, mielőtt felpattant volna hozzá, illetve ahogy utánafordultam a kanapén ülve, Szaszával is szemben találtam magam, mire elmosolyodtam.
- Szia - köszöntem neki mosolyogva.
- Húgom dobott? - kérdezett vissza a gödröcskéivel az arcán, ahogy odajött hozzám a kanapé irányába.
- Nem, csak cseréltünk - mosolyogtam rá, tekintve, hogy eddig Nándi volt az ő társaságában, Lili pedig az enyémben.
Szasza elnevette magát, majd lazán levágta magát mellém a kanapéra, hanyatt elfeküdve keresztben, kényelmesen az ölembe hajtva a fejét.
Ettől a mozdulatsortól hajlamos voltam a világ legértékesebb és egyben legszerencsésebb lányának érezni magam.
Amikor korábban, a megismerkedésünk környékén azt próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet azzal a lánnyal, akivel együtt van, nem sejtettem, hogy ennyire a csillagok közé tud repíteni bárkit - el se tudtam képzelni azokat az érzéseket, amiket most miatta érezhetek.
Szó szerint az a Szasza pihentette a fejét a combomon, akibe az egész sulim szerelmes valahol, velem együtt, és a megismerkedésünk óta csodálom, mert maga a megtestesült, lenyűgöző tökéletesség - Varga Szabolcs, a tetovált, motoros, versenysportoló srác, akivel kapcsolatban korábban ezt még a legvadabb álmaimban se tudtam volna elképzelni.
A hozzá fűződő gondolataimtól elmosolyodva, ösztönösen egy pár barna, puha hajtincsével játszadozva megszólaltam.
- Lilivel sütiztünk - meséltem a haját birizgálva, ő pedig a kék szemeivel felpillantva nézett - Utólag a szülinapom miatt.
- Ja, tudom. Mondta előre.
- Meg táncoltunk is - tettem hozzá - Egy csomót. A képeken látni fogod. Ti mit csináltatok?
- Kint voltunk, dumáltunk, ittunk... - sorolta csak úgy, magától értetődően - Amúgy közben megjött Hanga, csak még nem jött be.
- Beszéltetek? - kérdeztem, teljesen őszintén, csak hogy tudjam.
Meglepetésemre Szasza engem nézve elmosolyodott, magában tartva a kérdésemtől eszembe jutott gondolatait, majd válaszolt.
- Pár szót. De már úgy jött ide, hogy tudja, hogy itt leszel.
- Akkor talán nem botránkozik meg rajtam nagyon.
- Rajtad semmiképp, nyugi.
Egy kedves mosolyra húztam a szám, majd egy picit elkaptam a tekintetem, amíg hátranéztem az erkélyajtó irányába.
Szasza pár pillanattal később megszólalt.
- Szólj, ha szarul érzed magad, mert akkor lelépünk innen - közölte egyszerűen.
- Hova?
- Akárhova, Regi, de nem fogod azért szarul érezni magad, amit én csináltam.
- Tudom vállalni, ha bármelyikőjük neheztel rám.
- Lehet, én viszont nem akarom, hogy vállald.
- Pedig jogos az ő részükről.
- Oké, Regi - állította meg a gondolatmenetemet, hogy meg se próbáljam meggyőzni őt erről - Nem. Én választottalak téged - közölte teljesen egyszerűen - És nem azért, hogy aztán te legyél az, aki szarul érzi magát helyettem. Nem azt mondom, nyilván nem voltam velük valami kurva rendes, én ezt vágom, csak nem fogom megbánni, de ez amúgy az én részem, mert az én döntésem volt, neked semmi nincsen, ami miatt felelősséggel tartoznál bárkinek, vagy annak, hogy mások hogyan érzik magukat, főleg, hogy amíg ezzel törődsz, te érzed magad szarul. Rohadt megértő vagy, rohadt empatikus és ezt rohadtul imádom is bennem, de nem most kell. Nem leszel áldozat. Szóval szólsz, és akármikor lelépünk.
Nem lehet szavakkal leírni, mennyire szerettem, ahogy ezeket mondta.
Úgy mondott ki mindent, amit tizenhét éven át hallani szerettem volna, mint ha semmiség lenne, és éppen ezért dobogtatta meg a szívem ennyire.
- Köszönöm - mondtam őszintén - Biztos, hogy rosszul kell éreznem magam ahhoz, hogy lelépjünk? - kérdeztem mosolyogva, csak hogy oldjam a hangulatot, mire elnevette magát.
- Nem, nem kell.
A beszélgetésünk során nyílt az erkélyajtó, és bejött rajta Hanga - csak egy pillanatra néztem hátra rá, és ennyi elég is volt, hogy felismerjem, mert korábban képeken láttam már.
A szememben hasonlított Emmára olyan szempontból, hogy gyönyörű, babaarcú, szintén végzős lány, aki sokkal régebb óta ismeri Szaszát, mint én, haveri szinten is, akihez képest akaratlanul kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, minden szempontból, és aki miatt ezután őszintén megkérdeztem:
- Mehetünk most?
Akkor is, ha ezt valahol menekülésnek éreztem a saját lelkiismeretem elől.

Szaszával azt beszéltük meg, hogy még megkeresem Lilit vagy Márkot, és szólok valamelyikőjüknek, hogy kicsit elmegyünk, mert szerettem volna korrekt lenni, úgyhogy pár perc erejére elváltunk egymástól - egyébként indulásra készen voltam, Szasza bőrdzsekijében, mert mondta, hogy nyugodtan vegyem fel kintre, ő egy csomót volt kint korábban és nem kellett neki, nekem viszont nem volt kéznél a kabátom.
Márkot találtam meg korábban.
- Csak szólni akartam, hogy Szaszával nem leszünk itt - mondtam neki, mire Márk elmosolyodott - Átadod majd Lilinek, ha látod?
- Ja, persze - ígérte meg derűsen, kicsit összeborzolva a hajam tetejét - Ismerős bőrdzseki - jegyezte meg, mire mosolyogva ránéztem - Nagy ship vagytok amúgy. Kérsz még gyors egy felest? - kínált meg, ha már a kezében volt egy üveg.
- Jó, de csak egyet - mentem bele.
Márkkal koccintottunk, majd leraktam a poharat a mellettünk lévő asztalra.
- Jobb is, hogy most léptek amúgy, Emma ki van borulva - mondta Márk.
- Hogy érted? - néztem rá - Min?
- Nemtom, gondolom a szokásos - vont vállat lazán - Mármint, Szaszán, meg... vágod. De hagyjad, csak piált és most kijött rajta. Nem gáz, csak tudod, ilyenkor felnagyítódnak a dolgok.
- Nagyon rosszul van?
- Elvileg hányt a fürdőben a piától, aztán utána ottmaradt egy darabig. A barátnői mondták, hogy még mindig ott van.
- Szegény.
- Ja, de rendben lesz, nyugi. Viszont amúgy Szaszával meg hajrá - mondta mosolyogva, olyasmi stílusban, hogy érezzük jól magunkat.
- Köszi - mosolyodtam el.
Amikor Márkkal elváltak az útjaink, egy kicsit megálltam a nappali közepén, mielőtt kimentem volna, a felkavarodott érzéseimet igyekezve elsimítani egy mély lélegzetvétellel.
Van, amikor az ember annyira két ellentétes irányba menne, hogy a végén inkább csak egy helyben marad.
Nem is értettem, min habozok ennyit.

[Tíz hónappal ezelőtt]
Magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, azt az illúziót keltve, mint ha ezzel mindent ki tudtam volna csukni, ami elől menekülni akartam - a házibuli zajait, amik szétszedték a fejem, a hangos zenét, az emberek nevetését, amik csak sulykolták belém, hogy nem érzem jól magam, a barátaimat, akik között magányosabbnak éreztem magam, mint egyedül, a legjobb barátnőimet, akik átnéztek rajtam, aköré a lány köré gyűlve, aki miatt Bence elhagyott, azt éreztetve velem, hogy mindenhol lecserélődtem valaki másra.
Mint egy túl sokat használt, régi selejt, akire már semmi szükség sincs, és csak rugdosni lehet - de még a szeméttelepre se jutott el, ahol legalább nem érezné ennyire egyedül magát.
Az utóbbi, örökkévalóságnak érződő két órában jobbára csak fel-le sétáltam a házban az embereket kerülgetve, mint ha lenne bármi dolgom, ami leköt, ami itt tart és amitől jól érezhetem magam - ha egyedül ültem volna a kanapén, csak még szánalmasabbnak éreztem volna magam.
Nem véletlenül kötöttem ki a magamra zárt, emeleti mosdóban újra, ahová senki nem járt el.
Nem aggódtam attól, hogy bárki keresne, mert valószínűleg fel se tűnt nekik, hogy nem vagyok ott, de ha mégis, hamarabb tudtam elképzelni, hogy koccintanak egyet az eltűnésemre, mint hogy utánam jönnének.
A mosdókagyló szélének támaszkodva szemeztem magammal a tükörben - zúgott a fejem, lassan érzékeltem a dolgokat és teljesen elveszve éreztem magam.
A tükörképemet láttam, de sehol nem láttam benne önmagam, és attól tartottam, hogy ez nem csak az alkohol hatása, mert egyébként is úgy éreztem, hogy mindenem, ami jelenleg van, az ez az egy, nyomorult, kis fürdőszoba, ahová bezárhattam magam - bár minden, amit ki akartam zárni, csak látszólag maradt kint, mert ott, egyedül csak felerősödtek bennem, szabadon a hatalmuk alá kerítve.
Mindenem, amit korábban az enyémnek éreztem, az most azé a lányé, aki lent a nappaliban, egy eszméletlenül jó estét átélve, másoknak mutogathatja a közös képeit a volt barátommal.
Fogalmam sincs, mim maradt egyáltalán.
Haza akartam menni, de azt se tudtam megmondani, mit éreznék annak - sehol se lett volna jobb vagy rosszabb, mint itt.
Egyedül hagytam Anyát azért, hogy egy idegenné vált helyen, idegenné váltak között, idegennek érezve magam, én is egyedül sírjak - sosem voltam még ennyire rosszul magamtól.
Ő volt az egyetlen támaszom, most viszont más támaszkodik rá, mankóként az eltaposásomban.
Össze-vissza cikáztak a gondolataim, felemésztettek, annyira, hogy amikor a fürdőszoba hideg kövére lerogyva zokogtam néma csendben, már annak is örültem volna, ha fizikailag is fájna annyira, hogy elterelje minden másról a figyelmem.
A saját könnyeim részegítettek tovább, és mosták le az álarcomat rólam, amit egész eddig fojtott hordani.
A hajam az arcomra tapadt, és már le se töröltem a könnyeimet, hagytam, hogy folyjanak, ameddig csak tudnak - szánalmas voltam, összetört és végtelenül magányos.
Mégsem akartam kimenni innen, lehetőleg soha többet.

Inkább égtem a saját poklomban, mint hogy játszottam volna mennyországot mások, nekem berendezett poklában.