𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦𝐛𝐞 𝐳á𝐫𝐯𝐚

- 4 -

- Úgy örülök, hogy itt vagy, Regi! - ugrált Lili lelkesen, ahogy enyhén bizonytalanul beléptem a tesiterembe a suli tánccsapatának az egyenpólójában, amit még Lilitől kaptam szülinapomra.
A régi kedvenc táncos-edzős gatyám volt rajtam, táncos zokni, táncos haj, táncos minden, ahogy régen hozzászoktam - mindent a réginek éreztem, és ez kicsit kényelmetlen érzés volt, úgyhogy igyekeztem úgy felfogni, hogy ez nem a régi.
- Elvileg új koreót kezdünk ma, úgyhogy a legjobbkor jöttél - lelkesített Lili tovább csillogó szemekkel - Bemutatlak a tánctanárnak - fogta meg a kezem, majd végigráncigált a tesitermen.
A tánctanárnőt nagyjából olyan tíz évvel idősebbnek néztem nálunk, maximum harminc évesnek, kedves arca volt, derékig érő haja és kísértetiesen emlékeztetett az egyik régi tánctanáromra, akivel nem jöttem ki jól, de igyekeztem elvonatkoztatni ettől és belátni, hogy igazából kedvesnek tűnik.
- Szia, Anita vagyok - nyújtotta a kezét kedvesen, mire kezet fogtam vele.
- Sziráki Regina - mutatkoztam be rámosolyogva.
- Örülünk, hogy itt vagy, Regi, Lili már beajánlott egy ideje - pillantott Anita Lilire, aki vigyorogva nézett vissza rá - Mondta, hogy kicsit vonakodsz ettől a tánccsapat-ötlettől.
- De én nyertem - jegyezte meg Lili jókedvűen, mire elnevettem magam.
- Igazából csak szerettem volna hozzászokni a környékhez és a sulihoz, mielőtt belevágok valami új dologba itt - magyaráztam ki magam az arcomon tartva a mosolyom - De én is örülök, hogy itt lehetek, és igyekszem felzárkózni.
- Van valami táncos tapasztalatod korábbról, vagy csak hobbi-szinten...? - érdeklődött Anita.
- Van, persze.
Egyrészt felvágni sem akartam, másrészt pedig elvárásokat se így rögtön az első próbán, úgyhogy nem ragaszkodtam hozzá, hogy belemenjek abba, hogy mennyi van.
- Versenyszerűen táncolt - mondta Lili helyettem, csak hogy ne szerénykedjek.
- Tényleg? - lepődött meg a tánctanár - Mennyit?
- Nyolc évet - vallottam be - Mármint, hivatalosan, előtte kiskoromban csak felszínesen csináltam.
- Milyen stílusban táncoltál?
- Versenyszerűen hiphop és latin, de tanultam valamennyi kortárs táncot, minimális balett-alapokat, és igazából kicsi koromban néptáncra is járattak, de abból valószínűleg semmit nem tudnék bemutatni - nevettem el magam őszintén, zavartan a hajamba túrva.
- Azta. Akkor szerintem neked nem lesz nehéz dolgod - mosolygott rám a tánctanár.
- Márkhoz is beugrott táncpartnernek egy héttel a szalagavató előtt - mesélte Lili derűsen, mire Anita ránézve elnevette magát.
Talán meg se kellene lepődnöm azon, hogy Lili sulis tánctanárja is tisztában volt Márk létezésével.
- Márkkal táncoltál? - kérdezte tőlem Anita mosolyogva.
- Hát, nem panaszkodott - tűrtem egy hajtincsemet a fülem mögé megilletődötten nevetve egyet.
Hamarosan elkezdődött az edzés, úgyhogy stresszesen dobogó szívvel beálltam a leghátsó sorba.
Mint általában a táncedzéseknél, az egyik falon lévő tükörrel szemben álltunk (a tánccsapat és a színjátszósok miatt van egy ilyen terem a sulinkban), nagyjából szétszórtan, az edző pedig berakott pár zenét hangszórón és velünk együtt bemelegített.
Lili a mai alkalommal velem volt az edzésen, kicsit leszakadva a barátnőitől, ami jól esett, de mondtam neki, hogy egyébként nyugodtan oda is mehet, úgy is most kétszer annyira koncentrálok, hogy fel tudjam venni a lépést.
A bemelegítést követően nyújtottunk, mindenféle pozíciókkal, amik két dologgal szembesítettek, egyrészt, hogy ez régen ment jobban is, másrészt viszont, hogy ezerszer jobban megy még, mint arra számítottam ennyi kihagyás után. Hajlékonyságot tekintve szerencsésebb típus vagyok, bár ez a "szerencse" leginkább a sokéves nyújtásoknak és a "ha törik, ha szakad, spárgázni fogsz"-edzőknek köszönhető.
Legelőször akkor éreztem meg a tekinteteket magamon, amikor terpeszben ülve előre kellett hajolnunk, én pedig saját magamat is megleptem azzal, hogy lement még a mellkasom a földre, sőt, egészen jól megpihentem ebben a pozícióban, miközben ösztönösen odafigyeltem a spiccemre is.
Amikor át kellett menni spárgába, terpeszből átfordultam - először a jobb harántspárgát csináltuk, ami lement, pedig mindig is a bal lábam volt a hajlékonyabb. A csoportból nem mindenkinek volt teljes mértékben lent a spárgája, szóval jópár pillantást éreztem meg magamon, majd csak ezután mentünk át a bal lábra.
- Regi, ha szeretnéd, nyugodtan nehezíthetsz - szólított meg az edző, mire rápillantottam, majd ha már így felhívta rá a figyelmemet, reméltem, hogy nem mindenki engem fog nézni ezután, mindenesetre a hátsó lábamat kilencven fokos szökben felhajtottam, és hátranyúlva, a hátam hajlékonyságát kihasználva felülről megfogtam a lábfejem, hátrahajolva, hogy tényleg érdemben nyújtson a spárgázás.
- Az igen - hallottam meg az egyik lány hangját, az egyik barátnőjének címezve, mire ahogy kijöttem a pozícióból, szerényen elmosolyodtam.
Oké, megtörtént a nyújtás, a bemelegítés, mindent átmozgattunk, nagyszerű, a lányok kikönyörögték, hogy ma ne legyen külön erősítés vagy technikázás, szóval belekezdtünk egy koreóba.
Amíg Anita bekapcsolta a zenét, hogy megmutassa, amire gondolt, ittam egy korty vizet, realizálva, hogy komolyan görcsölök az egésztől.
Nem azért, nem abban kételkedtem, hogy képes leszek-e teljesíteni bármit, amit feladnak, csak az egész érzés volt fura. És feszélyező is valamiért, de nem tudtam értelmezhető magyarázatot adni erre.
- Tudjátok mit, lányok? - nézett ránk az edző - Mielőtt elkezdenénk a koreót, legyen egy kis improvizáció.
Na, és ezt nem hallottam jelen esetben szívesen.
- Bocsánat, ez most milyen... stílusban történjen? - kérdeztem az edzőtől, csak hogy azért valamit adjon már meg, mert a többiekkel ellentétben ezen a helyen most vagyok itt először, és tippem sincs, mit szoktak csinálni máskor.
Ez olyan, mint ha egy kézisnek, egy focistának, egy kosarasnak és egy vízilabdásnak bedobnának egy labdát, hogy hajrá, labdázzatok.
Legalábbis én így éreztem magam.
- Ahogy jól esik, ez most csak ráhangolódás a zenére - válaszolta Anita kedvesen - De ha szeretnéd, most még nézheted csak a többieket.
- Rendben, köszönöm - bólintottam, mint ha kaptam volna valami kézzelfogható választ.
- Ani, nem lehetnénk inkább két csoportban? - szólalt meg az egyik lány, akiről már húsz perc után is az volt a benyomásom, hogy ő a "pick me"-táncos a csoportban - Csak mert egy impro-nál tökre jobb lenne, ha több helyünk lenne.
Tehát szeretné, ha néznék és ő is nézhetne másokat, ezt ismerem.
- De, végülis - adta meg magát Anita - Akkor váljatok két csoportra, az egyik fele üljön ide szélülre, a többiek pedig helyezkedjenek széjjel, aztán majd cserélünk.
Persze Anita mondta, hogy nyugodtan üljek ma még ennél a résznél, de kellemetlennek éreztem volna, egyrészt azért, mert úgy jöttem ide, hogy jó táncos vagyok és ilyen meg olyan tapasztalattal rendelkezem, furán venné ki magát, hogy egyből kivonom magam, másrészt pedig magammal szemben is úgy voltam vele, hogy ha egy improvizáció alól kihúzom magam, akkor akár mehetnék is átöltözni, aztán írásba foglalni, hogy az utóbbi nyolc évem időpazarlás volt.
Ettől függetlenül eredetileg a második turnusba akartam tartozni, hogy legalább az elsőket hagyj nézzem meg, de konkrétan mindenki leült, szóval úgy voltam vele, hogy basszus, mindegy, akkor maradok első, legalább több helyem lesz.
- Akkor jövök én is - pattant fel Lili, hogy becsatlakozzon hozzám.
A csoportnak kevesebb, mint a fele voltunk az első turnus, de az edző végül ránkhagyta, azzal a felszólítással az ülve maradtak felé, hogy "ti tudjátok, ha kevesebb helyet akartok", majd elindította a zenét és beszámolt nekünk, mire vettem egy nagy levegőt.
Oké, szóval a jó táncolásnak egy kulcsa van, és az az önbizalom - ha folyamatosan jönnek a mozdulatok, nagyban, precízen, bizonytalanság és megállások nélkül, akkor már olyan rossz nem lehet. Ha komolyan veszed magad, nem neveted ki magad folyamatosan, vagy viccelődsz végig, a hibáidra fókuszálva, akkor kívülről is komolyabban vesznek, ezt tapasztalat alapján.
Ehhez tartottam magam, és igyekeztem az egész külvilágot kizárni, csak improvizálni egyet egy olyan zenére, amit még életemben nem hallottam, viszont elég kiszámíthatónak találtam, és hamar ráéreztem a hangulatára.
Őszintén, örültem volna, ha a tánc újrakezdésekor nem egyből a mélyvízbe dobnak, improvizációval egy ismeretlen zenére mások előtt, de mindegy.
Stílusilag nem tudom behatárolni a gyorsan összedobott koreómat, csak ami jött, bedobtam mindent, ami eszembe jutott, vagyis amikre a testrészeim ráálltak.
Hogy teljesen a táncolásra fókuszáljak, szinte már ösztönszerűen lehunytam olykor a szemem, vagy csak magamat néztem a tükörben - egyszer zökkentem ki és nevettem el magam Lilivel együtt, amikor a zene egyik része annyira adta magát, hogy egyszerre ugyanazokat a mozdulatokat csináltuk, és persze utána máshogy folytattuk, de az az egy pillanat megmosolyogtató volt.
Az egyik refrén berobbanására bedobtam egy ugrást, ha már úgy is benyújtottam a spárgámat, a tánctanár ösztönösen meg is dicsért, mire magamban elmosolyodtam, de elhalogattam a jóleső érzésemet, hogy ne zökkenjek ki - a zene kicsit lassabb részén végül úgy voltam vele, hogy kit érdekel, hogy a többieknek hogy tetszik, nekem így tetszik, lementem a földre, hogy beiktassak az improvizációmba néhány talaj-elemet, csak hogy izgibb legyen, majd a katarzis-részre feljöttem onnan és nagy levegőt véve bekockáztattam egy bonyolultabb forgást, hátha megy még, csak mert a fejemben olyan tökéletesen illett oda a zenéhez.
Meglepetésemre összejött, sőt, eggyel többet is megcsináltam belőle, mint amennyivel számoltam, majd a végén még megdobtam egy hajlékonysági elemmel, lassan pedig véget ért a zene, úgyhogy az egészet lezártam egy rögtönzött, de jól bevált zárópózzal.
Ahogy vége lett a zenének, a többiek megtapsoltak minket, majd miközben ők felálltak, mi pedig leültünk, Lili csillogó szemekkel odasietett hozzám.
- Eszméletlen jó voltál, Regi! - dicsért meg teljesen bepörögve - Egész végig téged néztelek, bocsi. Meg úgy mindenki más is, kurva jó volt! Anita tuti oda van tőled.
- Köszi - mosolyodtam el, majd mivel azért ez picit kifárasztott, ittam egy kortyot a kulacsomból.
- Ne ölj meg, de a közepe környékén odaadtam a telefonomat Grétinek, hogy vegyen fel téged, ha akarod, kitörlöm, de muszáj visszanézned magad. Én még instastory-ba is kiraknám - jegyezte meg.
Erre halkan elnevettem magam, majd ránéztem.
- Átküldöd esetleg? Anyukámnak megmutatom majd.
- Persze, küldöm is - nyitotta meg sunyiban a telefonját, miután az edzőre nézett, hogy nem figyeli-e most.
Szóval nagyjából ez volt a belépőm a tánccsapatba.
Innentől kezdve nem csak éreztem, konkrétan láttam, ahogy folyamatosan én vagyok figyelve, illetve az öltözőben oda is jött hozzám vagy három csaj, hogy ezt biztosan improvizáltam-e, és nem volt-e koreóm hozzá korábban, hogy hol táncoltam eddig korábban, meg ilyenek.
Persze, ez akár eshetne jól is, de mondjuk a sulis tánccsapat menő lányai között a figyelem nem biztos, hogy az a dolog, amit mindenféleképpen magaménak akartam tudni, pláne, hogy ezek nagyjából ugyanazok a lányok, akik már eddig is rám voltak kattanva, például Szasza miatt.
Ilyen ez.

Az edzés tanítás után volt, így amikor Lilivel kijöttünk a suliból, viszonylag már üres volt a környék.
- Tényleg egész jó lett - láttam be, ahogy Lili ösztökélésére belenéztem a videóba.
- Milyen egész? Rohadt menő volt. Rakd kiii, kérlek, ha te nem, majd én, rendesen függője lettem az impródnak!
- Még meggondolom - mosolyodtam el.
- Imádom, hogy végre beléptél a csapatba. Ugye jól érezted magad?
- Igen, tök jó volt - néztem rá megőrizve a mosolyom.
- Hogy mész haza egyébként?
- Zsolt elvileg hazavisz. Szerintem a kapcsolatuk elején még be akar vágódni Anyánál, úgyhogy ma felajánlotta, hogy úgy is ilyenkor végez, meg egyébként is átjött volna hozzánk, szóval akárhol vagyok, szívesen hazavisz.
- De rendes! - csodálkozott Lili - Nekem még meg kell fűznöm egy családtagomat, hogy elvigyen, csak még nem döntöttem el, hogy melyik legyen az - vette elő a telefonját nevetve.
- Megkérhetem Zsoltot, hogy vigyen el téged is. Tudja, hogy ki vagy, és kedvel is titeket.
- Biztos nem gáz? - túrt a hajába Lili.
- Nem, dehogyis, ti is egy csomószor vittetek már ide-oda.
Igazam volt, tényleg nem volt gáz, sőt, Zsolt egyenesen megörült Lili társaságának és lelkesnek tűnt, hogy az egyik barátnőmet ő viheti haza; még külön ki is szállt a kocsiból, hogy segítsen Lilinek a csomagtartóba rakni a cuccait.
Zsolt rendes ember. Mindenben igyekszik Anya és az én kedvemben járni, és nem is tudja, hogy önmagában a létezésével is túlszárnyalta a minimumot a szemünkben.
Apukámmal ellentétben.
Semmit nem hallottam róla azóta, hogy végignéztem őt elmenni.
Anya pont úgy tesz vele kapcsolatban, mint én Szaszával - mint ha már túllenne rajta és alig gondolna rá; mint ha Apa a távozásával Anya minden gondját-baját magával vitte volna, csak hogy ne feszegessük többet a témát.
Annyi a különbség, hogy Anyának van egy Zsoltja, én pedig a torkomban dobogó szívvel ültem a kocsiban Liliék háza felé tartva, mert nem tudtam, hogy látom-e majd Őt ott valahol.
Egyszerre reméltem és egyszerre nem akartam, hogy reméljem.
Tartottam látni Őt, de éreztem magamban, hogy csalódott leszek, ha nem látom.
Látni szerettem volna, és szerettem volna, ha Ő is lát engem, akkor is, ha tudtam, hogy azon az egy pillanaton kívül pont olyan következményei lehetnek ennek, amik miatt majd azt kívánom, hogy bárcsak lehangoltan csalódtam volna inkább.
Eszembe jutott, hogy a sorsra kellene bíznom magam, de beláttam, hogy már bennem van a vágy, amit a sorsom vagy kielégít a következményeivel kamatként, vagy üres csalódást okoz.
Csak félig fedné le az őszinte érzelmeimet, ha azt mondanám, hogy hiányzik. Nagyon hiányzik.
Pont úgy, mint az a másik fél, amit bárcsak a nevén tudnék nevezni - azonkívül, hogy konkrét nevet mondanék.
- Nem lesz otthon most - súgta Lili halkan, amikor Zsolt nem hallotta, mert épp a kocsiba ült be, hogy induljunk, mire megdobbanó szívvel hátrafordultam.
Lilivel összetalálkozott a tekintetünk.
Pontosan jól tudta, hogy min gondolkodok épp.
- Nem baj - húztam egy furcsa, szükséges mosolyra a számat.
Lili fürkészve nézett.
- Vagy akarsz vele találkozni? Összehozok bármit. Behívlak titeket kávéra, amíg Szasza hazaér, nem sok idő. Vagy kihívom anyukámat, hogy beszélgessen Zsolttal, akármit kitalálok - ajánlotta fel.
- Nem, nem kell, dehogyis - ellenkeztem zavartan - De köszi.
- Tuti?
- Persze.
- De tényleg bármikor szólj - kötötte a lelkemre.
- Mindenképpen - mosolyodtam el.

Amikor Lili kiszállt a kocsiból, Zsolttal pedig elindultunk, azon kaptam magam, hogy percek óta folyamatosan a környéket figyelem, hátha, csodás jelre várva a sorstól.

Nem azért nem veszem észre a csodákat és a jeleket, mert nem hiszek bennük, hanem azért, mert nincsenek, vagy ha vannak is, semmit nem számítanak.

Még én sem akartam elhinni, hogy ennek ellenére mégis keresem őket.