𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦𝐛𝐞 𝐳á𝐫𝐯𝐚

- 10 -

Érdekes érzés volt Szaszával sétálni Szentendre utcáin, több szempontból is, amiket nem sorolok fel, mert egyértelműek.
Amikor az új sulim és a lakásunk környékén kialakult életemet összeérni éreztem a régivel, az az érzés nyugtalanító volt, rossz értelemben fura és mindent csak besötétített.
Ez most ugyanaz volt, csak minden kifordítva.

Pár utcányira lehettünk a családjainktól, de nem akartunk már távolabb menni, úgyhogy leültünk egy padra, egy játszótér előtt.
- Mit fogtok csinálni, ha hazaértek? Mármint, gondolom megünneplitek anyukátokat - néztem rá.
- Megünnepeljük anyámat - válaszolta meg derűsen rámnézve, tekintve, hogy már kimondtam a választ, mire elnevettem magam - Valószínűleg Apa már szerzett valami tortát is.
- Apukádról jut eszembe, imádtam a reakcióit a sütizés során - meséltem nevetve - Tudtam azonosulni a kiégéseivel a többi szülőn.
- Ja - biccentett Szasza elröhögve magát - Túl jó arc oda. Múlt héten beültünk sörözni, és mondta, hogy tagadja a szülőtársait.
- Jársz sörözni apukáddal? - mosolyodtam el.
- Néha beülünk, ha voltunk előtte, nem tudom, mondjuk meccsen, vagy csak úgy alakul - vont vállat lazán - Esküszöm, rohadt jók szoktak lenni, olyan beszélgetések zajlanak le, nem hinnéd el - mondta derűsen.
- Nők, sztorik, életbölcsességek...?
- Kábé - röhögte el magát őszintén - De legtöbbször úgy lehet tovább fokozni, ha ott van még Márk, meg Ricsi. Apa ikre - tette hozzá magyarázatképpen.
- Keveset találkoztam Ricsivel, de van egy olyan érzésem, hogy Márk egy az egyben hasonlít rá.
- Márk inkább a konkrét definíciója annak, amikor összekeversz két embert, és ötven-ötven százalékban hasonlít rájuk - mondta Szasza - Csak az anyukájától nem olyan feltűnőek a dolgok, amiket hozott.
- Nálad is hasonlót érzek egyébként. Mármint, inkább apukád felé billen a mérleg, de halványan érződik benned anyukád is - néztem rá, majd megmagyaráztam a meglátásaimat - Részben nyilván a művész-vonal. Másrészt meg ugye anyukád is érdeklődik a pszichológia, meg a hasonló témák iránt, és úgy is viszonyul másokhoz, szóval a magas érzelmi intelligenciád, meg amikor komolyan beszélgetünk, sokszor rá emlékeztet inkább. Persze ezzel nem azt mondom, hogy apukádra ezek ne lennének jellemzőek, csak anyukád jut eszembe róla előbb.
Szasza egy halvány mosollyal az arcán hallgatott.
- Persze lehet, hogy hülyeség, nem tudom - védekeztem ösztönösen a mosolya miatt.
- Nem, nem az, csak bírom, hogy így tudod ezt - válaszolta őszintén, a gödröcskéivel az arcán maga elé nézve, az oldalprofiljával gyönyörködtetve - Mármint úgy, hogy van olyan szoros kapcsolatod a szüleimmel, hogy meg tudsz ilyeneket állapítani, érted.
Mosolyogva összehúztam magamon a kabátom, a fülem mögé tűrve egy hajtincsemet.
- És te? - kérdezte rámpillantva, és persze tudta, hogy kire akarok vagy kire nem akarok hasonlítani - Azonkívül, hogy full anyukád vagy.
- Örököltem apukámtól is pár dolgot - válaszoltam őszintén - Például Anya soha nem menne el érettségizni bioszból.
- Ja, és ezzel vagyunk így páran - biccentett szórakozottan, mire elnevettem magam.
- Apukámnak nagyon reálos agya van - meséltem - Matekból és fizikából nagyon jó, szóval kisebb koromban például ha nem ment, vele matekoztam, de az egy trauma volt mindig - túrtam a hajamba nevetve - De Apa egyébként mindent félretéve okos ember, gyors gondolkodású, és nagyon jó memóriája is van, csak hát... igen. Mindenesetre Anya humán beállítottságú, Apa meg reál, én meg nagyon a kettő között mozgok, szóval minden érzékemet a reál tárgyakból Apától örököltem. Talán a nyelvérzékemet is inkább tőle. Illetve Anya sosem zenélt, Apa meg tehetséges zenész, és azért nekem is megy, legalábbis ment, amíg csináltam, úgyhogy az is Apától lehet. Külsőt nézve a hajszínem inkább Apa-féle barna, Anyáé más árnyalat. Meg a szemformám is az övére hasonlít jobban - gondoltam végig.
- Ezek azért nem rossz tulajdonságok.
- Azt is örököltem sajnos, legalábbis a hajlamom szerintem megvan rá, csak nem akarok olyan lenni - birizgáltam a gyűrűmet a kézfejemen - Anya például sokkal... jámborabb és konfliktuskerülőbb személyiség, mint én, Apánál meg pláne. Meg a hajlamom nekem is megvan például arra, hogy makacs legyek és ragaszkodjak az elképzeléseimhez. Tizennégy-tizenöt éves koromban hasonlítottam Apára leginkább, egy csomó más tulajdonságomban, ahogy kezeltem a dolgokat, ahogy néztem a világra, vagy apróságokban, azóta tudatosan igyekszem más lenni. Illetve, miatta feltételezhetően kicsit nagyobb százalék addikciókra való hajlam jutott rám, úgyhogy bármivel kapcsolatban óvakodok tőlük, és nem akarok semminek a függője lenni. Kevés dolog ijesztene meg annyira, mint ha egy nap arra ébrednék rá, hogy olyan vagyok, mint ő.
- Azt tudod, hogy azzal, hogy ezeket így tudatosítottad magadban, már kapásból nem vagy ugyanolyan?
- Remélem - mondtam őszintén - Most nagyon lehúztam magam egyébként? - nevettem el magam, belegondolva, hogy most konkrétan a rossz tulajdonságaimról beszéltem.
- Persze, már ítélkezem is - válaszolta szórakozottan, a szokásos szarkazmusával - Az összes konkrét rossz tulajdonság, amit mondtál magadról, az kábé annyi, hogy elvileg makacs vagy, meg ragaszkodsz az elképzeléseidhez, de amúgy ha te az vagy, akkor beszéljünk rólam - közölte elröhögve magát, mire én is nevettem egyet.
- De neked jól áll - mosolyogtam jókedvűen.
- Lehet túl nagy egyetértésben voltunk eddig ahhoz, hogy ezt mondd - válaszolta a gödröcskéivel az arcán.
- Lehet - nevettem.
Ahogy kinevettem magam, egy pár másodperc csend után a téma lezárult, majd végül Szasza hozott fel egyet.
- Amúgy ez sehogy nem jön ide, de egyetértek a pszichológussal - mondta, még visszatérve az előadás előtti beszélgetésünkre, amikor elmeséltem neki ezt a tervemet.
- Tényleg?
- Ja, segíteni fog - válaszolta őszintén - Rohadt sok mindenen mész, meg mentél keresztül, szóval nem is értem, miért nem merült fel eddig.
- Nem tudom, egyszerűen csak... - kerestem a választ sóhajtva - Úgy éreztem, hogy a kezemben tartom a dolgokat. Legalábbis úgy akartam érezni. Tudod, olyanokat, hogy már felfelé ívelek, és minden jobb lesz.
- Jobb lesz, ne aggódj.
- Tudom, hogy ez fura kérdés, és bocsánat, hogy felteszem, de te voltál már pszichológusnál? - kérdeztem őszintén, a kezeimet összekulcsolva.
- Ez miért lenne fura kérdés?
- Csak mert sokaknak privát téma. Mármint, mindig is úgy gondoltam, hogy semmi kellemetlen vagy gáz nincs abban, ha valaki pszichológushoz jár, csak sokaknak az.
- Ja, szerintem se az, de nem voltam még amúgy - mondta Szasza őszintén - De anyám próbált már rádumálni még régebben, csak nem mentem el, mert tudod, ragaszkodok az elképzeléseimhez - tért vissza az előző témára derűsen elmosolyodva - Meg tizenhat voltam, az meg a másik. Te most leszel először?
- Csak iskolapszichológusnál voltam párszor a régi sulimban - vallottam be - Amíg a szüleim együtt voltak, nem sok esélyem volt, mert Apa szerint hülyeség az egész pszichológia úgy, ahogy van, mert csak agymosás, meg ilyenek, szóval sunyiban jártam oda, aztán a sulipszichológus elment az iskolánkból később. Miután szakítottunk Bencével, már volt új, és akkor tényleg szükségem lett volna rá, de őszintén, nem mertem oda járni, mert tartottam a többiektől, ha megtudják.
- És nyáron?
- Igazából nem akartam Anyát leterhelni vele, egyrészt mivel akkor költöztünk, és csak az ő keresetéből, és persze felajánlotta, hogy járhatok pszichológushoz, de anyagilag nem szerettem volna ezzel is terhelni. Másrészt pedig úgy éreztem volna, hogy ha azt mondanám neki, hogy szükségem van rá, szomorú lenne. Mármint, persze, megértené, és egyet is értene vele, csak valahogy mégis úgy éreztem volna, hogy elszomorítom, és ezért tartózkodtam tőle, és nyilván tök ironikus az egész, csak... akkor nagyjából minden ilyen zavaros volt - láttam be - Mindenesetre rendes pszichológushoz, mármint, ami nem sulis, most megyek először, jövő héten.
- Asszem nem neked kell megmagyaráznom, hogy miért fog segíteni.
- Igen - nevettem el magam halkan, hogy picit megtörjem a komoly csendet - Egyébként azt, hogy te voltál-e, azért kérdeztem, mert akkor kérdeztem volna tapasztalatokat - tettem hozzá utólag, mint ha meg kellene magyaráznom.
- Anyámat kérdezd meg erről nyugodtan.
- Ő járt pszichológushoz?
- Aha. Elvileg még régen járt rendszeresen, mostanában csak ilyen light-os, cuki terápiákra, meg lelki egészség-foglalkozásokra járkálgat szabadidejében néha, de igazából nincs oka rá, csak mindig azt mondja, hogy jó érzés, jobban megismeri magát, az énideje, meg ilyenek - mesélte Szasza derűsen - Motivált ezekre, mert régen volt valami pszichológusa, aki egy csomót segített neki, és onnantól kezdve kezdte érdekelni a téma jobban.
- Ez nagyon menő - mosolyogtam a foglalkozásokkal kapcsolatban - Érződik is rajta, hogy nagyon jó az önismerete.
- Ja, tudtam, hogy te értékelni fogod - nézett rám mosolyogva.
- Egyébként azt szabad kérdeznem, hogy régen történt vele valami, vagy...? - kérdeztem óvatosan.
- Aha, Lili mindig ki is borul tőle - túrt a hajába Szasza - Nem mondok nagy titkot, mert még gimis volt, ezer éve, és ha te beszélgetnél vele, felvállalja, szóval elmesélné simán. Egy buli után anno megtámadták egy barátnőjével.
- Micsoda? - tágultak ki a szemeim - Kik?
- Két csávó követte őket elvileg egy darabig.
- De ugye nem lett nagy baja?
- Hát, meg akarták erőszakolni, csak végül valahogy megoldották a barátnőjével és elmenekültek, úgyhogy így konkrétan végül nem, de... ja - biccentett - Amúgy azóta tartott kiállítást, ami az áldozatul esett nőknek szólt, meg felhívta rá a figyelmet, plusz támogat alapítványokat is, szóval ezért nem meséltem annyira durván tabu dolgot - tette hozzá, hogy ne érezzem úgy.
- Jézusom - pislogtam döbbenten - Hány éves volt?
- Tizenhét-tizennyolc.
- Akkor apukáddal már együtt voltak.
- Ja, bőven. Apa később amúgy találkozott a csávóval, aki Anyát bántotta, de úgy, hogy akkor is rámozdult anyámra, Apa meg úgy szétverte az utca közepén, hogy kihívták rá a rendőrt és két-három napot őrizetben volt. Jól tette amúgy - tette hozzá Szasza, teljesen őszintén, én pedig kikerekedett szemekkel hallgattam, és erre csak bólogatni tudtam - Szóval a húgom fokozottan féltve van nálunk.
- Megértem, persze. Nehogy neki is ilyen baja essen.
- Meg is ölném, ha bárki hozzáérne - közölte Szasza a világ természetességével, bármiféle túlzás nélkül - Apámmal egyszerre.
- Mesélted még, hogy egyszer majdnem kirúgtak azért, mert egy srác megcsalta Lilit és Lili sírt miatta.
- Ja, és bármikor felvállalom. Ha létezik bárki ezen a Földön, aki úgy látja a húgát, mint én akkor, és nem megy el eddig, az azt érdemli, baszki, hogy annak a volt haveromnak a helyében legyen, aki dobta a húgomat.
Elmosolyodtam, ahogy ezt mondta, mert megdobogtatta a szívem.
Akár csak az apja.
- És ezek mellett az exed még életben van - tette hozzá csak úgy, témakitérőként, ha már itt tartottunk.
- Amikor a szalagavatótokon leütöttem, a fejemhez vágta, hogy olyan vagyok, mint apukám.
- Akkor majd leütöm én, mondja ezt nekem is, komolyan fogom venni és kinyírom a faszba - válaszolta gondolkodás nélkül.
- Tetszik az ötlet - nevettem el magam halkan.
- Ez már lassan cél, nem ötlet - dörzsölte meg az arcát szórakozottan.
Mosolyogva elkaptam a tekintetem.
A beszédtémánk elindított bennem pár gondolatot, így pár másodperc múlva azokból kiszakadva szólaltam meg.
- Tudod... - hoztam fel egy témát, mire rámnézett - Pfú, ez kicsit mélyebb téma lesz, csak most eszembe jutott - láttam be zavartan elnevetve magam, mire elmosolyodott.
- Ne fogd vissza magad.
- Oké, szóval azért kérdezem ezt tőled, mert többet tapasztaltál, mint én. Most ezt Bencével kapcsolatban. Szerinted hogy lehet egy embert úgy félreismerni, hogy egy éven át nem derülnek ki róla azok, amik az utóbbi időben? Vagy változhat meg valaki ennyire? - kérdeztem őszintén, mert ezen már annyit gondolkodtam.
- Alapvetően milyen volt veled? - kérdezett vissza természetesen.
- Rendes volt. Legalábbis, én ezért kötődtem hozzá így, mert úgy éreztem, hogy segít rajtam és ellensúlyozza az otthoni dolgokat, és szeretett engem, csak egy nap elkezdett megváltozni, elhidegülni tőlem, az új barátai előtt már nem vállalt fel, nem keresett, majd közölte velem, hogy megcsalt és szakítsunk. Nagyjából ez történt, utána meg a többi. Nyilván, azt az egy magyarázatot tudom találni, hogy engem azért elvakított valamennyire a szerelem, meg amíg szeretett, rendes volt velem, csak abbahagyta valamikor, valamiért, és igazából már nem is számít ez, csak... - jött ki belőlem őszintén - Na jó, bocsánat, nem tudom, hogy jött ez most hirtelen - vallottam be, inkább nem belemenve neki jobban.
- Mondd nyugodtan.
Természetesen mondta ezt, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, majd folytattam.
- Apukámon is azt éreztem kicsiként, hogy szeret engem - mondtam halkan - Mármint, nyilván alapvető volt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy a szeretet nem így néz ki, sokáig tagadásban voltam, azt akartam érezni, hogy törődik velem, hogy számítok neki azért, aztán elhagyott minket, lemondott rólam teljesen simán, nem hallottam róla hét hónapig, most megjelent és megint így lelépett - csettintettem egyet - És akkor ott volt Bence, akivel kapcsolatban már nem is konkrétan az fáj, vagy bánt, hogy ő személy szerint mit csinált, mármint, nyilván, csalódás, mert nem értem, hogy bárki hogy fordulhat ki magából így, csak inkább az rossz érzés, hogy... tényleg ennyire könnyű elhagyni? Vagy hol rontom el, hogy egyszerűen csak... kiszeretnek belőlem? De talán nem is volt mit abbahagyni. Igazából csak nem értem - fakadt ki belőlem sóhajtva, elszomorodva a gondolattól, ami sokadszorra jött elő bennem az utóbbi időben - Szeretném azt hinni, hogy többet érdemlek ennél, de nem mindig tudom, mert ismétlődik, és fogalmam sincs, hogy miért.
Most talán pont azért jutott eszembe megint, mert ezen a helyen voltam.
Szasza erre rámpillantott, én pedig nem mertem ránézni, mert túl őszinte voltam.
- Tudod, hogy nem benned van a hiba azért, mert kifogtál két szar embert, ugye?
- Itt éltem, ezen a helyen, voltak barátaim, barátnőim, osztálytársaim, edzéstársaim, csapattársaim, gyerekkori ismerőseim, és mindenki ellenem fordult, Szasza - néztem rá gyenge hangon hagyva kitörni magamból - Elköltöztem innen, egy teljesen másik helyre, mert semmi nem volt, ami nemhogy itt tartott volna, nem adott volna plusz okot rá, nem tudok nem arra gondolni, hogy bennem van valami, ami...
- Elhiszed nekem, hogy nem így van? - kérdezett vissza őszintén, a tekintetemet elkapva.
Ahogy ezt mondta, nem akartam, de mégis úgy ért, hogy a szívem elhitte.
Hangosan dobogott a szívem, ahogy a szemébe néztem, annak a szemébe, aki annyi mindent felborított azért, hogy velem lehessen - bár nem fogom azt hazudni, hogy nem jutott még eszembe, hogy mindezt akkor tette, amikor még nem ismert eléggé.
Nem tudtam válaszolni, csak az ölembe ejtve a kezem, lesütöttem a szemem, mire Szasza először rajtam pihentette a tekintetét, a reakciómat nézve, majd végül sóhajtva átölelt oldalról, magára húzva, a hátamat megsimítva, mire visszaöleltem.
Ha valami igazán hiányzott, az az érzés, amit az ölelésében éreztem - biztonság és törődés.
Ezer és egy okot tudnék felhozni, amiért őt viszont nem tudnám csak úgy nem szeretni.
- Ne a szar emberek véleményére adj, Regi - szólalt meg Szasza egyszerűen, mire felemeltem róla a fejem, hogy ránézhessek - Amit veled csináltak, nem rólad mutat bármit is. Főleg nem ezeket.
- Tudom, mármint elvileg tudom, csak... - kaptam el a tekintetem zavartan - Azt hiszem, mindenkinek lesznek olyan kérdései az életében, amire soha nem fognak választ kapni. Az enyém ez, a magyarázat minderre.
- Csak ez egy olyan kérdés, ami nem rád adna választ.
- Talán igazad van - adtam meg magam sóhajtva.
Visszadőltem Szasza vállára, hagyva, hogy a szavai elcsendesítsék a gondolataimat.
Nem tudom, hogy én vagyok-e az oka annak, hogy életem nagy részében kevesebb szeretettel találkoztam, mint amennyivel szerettem volna, de egy biztos, mindez megváltozott azóta, amióta ismerem.