𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦𝐛𝐞 𝐳á𝐫𝐯𝐚

- 12 -

- Egyértelműen Apa volt nálunk az autoriter-figura a családban - meséltem a pszichológusomnak első alkalommal, amikor nála voltam - Ennek inkább következménye volt, mint oka, ahogy megnyilvánult velünk kapcsolatban, érzelmi abúzust vagy ritkábban fizikai bántalmazást tekintve. Mármint, szerintem ez már önmagában ott kezdődött, hogy ugye egyetlen gyerek vagyok, lány, anyukám pedig apukámhoz képest mindig a passzívabb, alkalmazkodóbb jellem volt, és ahogy teltek az évek, egyre csak kiéleződtek ezek a különbségek. Úgy értem, hogy el tudjon minket nyomni. Apukám nagyon... önfejű, nárcisztikus, mert csak neki lehet igaza, senki másnak, nem empatikus és önző is. Intelligens ember olyan szempontból, hogy például a munkájában és a tanulmányaiban nagyon jó volt, de nincs érzelmi intelligenciája, legalábbis mindenképpen alacsony, semmi köze nincs az érzésekhez és azoknak a kezeléséhez. Mindig kritikus volt, lekicsinylő, ha valamivel nem értett egyet, vagy nem volt szimpatikus neki, lehúzta. Például a terveim és az érdeklődéseim többsége ilyen volt, vagy mondjuk Anya munkája. Illusztrátor. Apa reálos, nagyon, szóval szerinte ez például haszontalan dolog, és Anya semmit nem tesz hozzá a társadalomhoz. A pszichológia ugyanez. Apa olyan családban nőtt fel, ahol mindenki ilyen egyébként - tettem hozzá - Meg nyilván, olyan rendszerben is, ahol finoman szólva nem a lélektan volt a fókuszban, de nem szeretném ezek miatt felmenteni. Nagyon le tudott húzni minket, sokszor voltam bizonytalan emiatt, magamban, másokban, de akár benne is, mert soha nem tudtam, hogy igazából milyen érzések vannak benne, mert nem fejezte ki őket. Elnyomó személyiség, ráadásul amíg a szüleim együtt voltak, mindig ő keresett többet Anyánál, mert Anya művész, az ő nevén volt a ház, satöbbi, szóval ez a sok dolog együtt eredményezte azt, hogy köré rendeződtek a dolgok, a hangulat, a mi szavunk egyre kevesebbet számított az övéhez képest, és szerintem ebből fejlődtek ki a későbbiek, amiket probléma nélkül engedett magának. Ugye, azt mondtam, hogy alkoholista, ami minderre rá még tovább rontott rajta, ráadásul részegen mindig kiszámíthatatlan volt, sokkal erőszakosabb és sokkal bántóbb is. Az egészben az az érdekes, hogy minket amennyire kontrollált és mindig úgy kellett táncolni, ahogy ő fütyül, máskülönben balhé lesz, amiben mi húzzuk a rövidebbet, maga felett semmi kontrollja nem volt soha, akár függőseket tekintve is, vagy hogy a dühét képtelen visszatartani. Valószínűleg pont ezt kompenzálta velünk.
- És mit érzel, ezek a megnyilvánulásai milyen hatással voltak rád? - kérdezte a pszichológus, miután felírt magának pár gondolatot a monológom alatt.
- Az egész jelenség, amit apukám tölt be életemben, óriási hatással van rám, még a mai napig, ami mindenben megjelenik, a személyiségemben, a viszonyulásomban másokhoz, az emberi kapcsolataimban, a gondolkodásomban... - soroltam, majd megpróbáltam konkrétumokat hozni - Például abszolút parentifikált gyerek vagyok.
A szó használatára a velem szemben ülő nő csodálkozva nézett rám, mármint, hogy használtam, úgyhogy jobban kifejtettem.
- Anya mindig kiszolgáltatott helyzetben volt - mondtam őszintén - Nem nagyon tudott kihez fordulni, viszont egyszerre volt az első célpontja apukámnak, akit támadhat, és egyszerre próbált védeni engem is. Azt vettem észre magamon az évek során, hogy ösztönösen próbálom levenni a terhét a válláról. Önszántamból alakítottam ki magamnak azt a szerepet, aki megpróbálja kézben tartani a dolgokat és úgy cselekszik, hogy minél kevesebb baj legyen, hogy elkerülhessük a balhét és túllegyünk rajta. Legtöbbször fel kellett áldoznom ezért a saját érdekeimet, mondjuk, hogy inkább úgy csináltam, mint aki nincs teljesen kiborulva attól, amit látok, nem vágtam Apa fejéhez semmit, nem fejeztem ki az érzéseimet, hogy ne dühítsem fel... úgy éreztem, hogy nagyobb érdekem, hogy ne legyen balhé, és például Anyának se legyen semmi baja. Egyedüli gyerekként ez eleinte nagyon nehéz volt - vallottam be - Anyára nem akartam támaszkodni, mert épp elég neki a saját terhe, szóval legtöbbször magamra támaszkodtam és különféle... módokon próbáltam feldolgozni ezeket a dolgokat. Ehhez nyilván fel kellett nőnöm érzelmileg, ami nem hiszem, hogy egészséges hatással volt rám lelkileg, tekintve, hogy ez már tíz, tizenkét éves koromban is jelen volt.
- Családon kívül támaszkodhattál bárkire?
Na, és itt jön az érdekes szál a történetben.
- Általánosságban senkinek nem beszéltem az otthoni dolgaimról, eleinte, mert nem is éreztem a súlyát, ezenkívül később szégyelltem és nem akartam lejáratni a saját családomat, meg ezáltal magamat se - kezdtem bele, majd beletúrtam a hajamba - Viszont tizenöt éves koromban összejöttem az első barátommal, akit Bencének hívtak. Ez tavalyelőtt tavasszal volt, és egy évet voltunk együtt. Az első ember volt, akinek egy idő után megnyíltam erről az egészről, eleinte csak kis részletekben, aztán teljesen - meséltem - Emiatt is nagyon közel volt hozzám, meg persze ezenkívül is, mert tényleg szerettem.
- Milyen hatással volt rád a kapcsolatotok? - érdeklődött kedvesen.
- Azt mondanám, hogy nagy részben jó, legalábbis akkor jó volt - mondtam őszintén - Akkoriban általában is úgy éltem az életemet, hogy amikor nem otthon voltam, ez furán fog hangzani, de úgymond "átkapcsoltam" egy nem-otthoni "életbe", amit ugyanúgy az enyémnek éreztem, csak teljesen elhatárolt az otthonitól - magyaráztam idézőjelet mutatva az ujjaimmal - Egy olyan élet, ami a barátaimról szól, a suliról, hogy mikor miből írunk dogát, a táncról, hogy versenyekre járok, meg nem akarok mégegy gitáros fellépést. Ilyenkor igyekeztem nem foglalkozni az otthoniakkal, hogy jól érezhessem magam, és ez ment is egy idő után, szóval ez csak rásegített arra, hogy ne akarjak másokat belevonni a családi problémáimba. Bencével épp ezért tett jót a kapcsolatunk, mert azt érezhettem vele, hogy az "átlagos"-életemet élem, mert van egy srác, aki tetszik, randizunk, boldog vagyok, ilyesmik. Élveztem vele, hogy átlagos lehetek, jó értelemben. Ezenkívül pedig, amikor már komolyabb lett a kapcsolatunk, és elkezdtem beszélni neki a családi dolgokról, hogy ne érezzem azt, hogy ez még ilyen utolsó cérnaként elválaszt tőle, jó volt, hogy támogatást éreztem tőle. Megbíztam benne, mert megbízhattam, és számíthattam is rá, úgyhogy emiatt a menekülőmnek is éreztem őt.
- Akkor ez egy erős érzelmi kötelék is volt köztetek.
- Abszolút - bólintottam, majd egy picit összeszorítottam a számat, mielőtt folytattam volna - Viszont azért mondtam, hogy akkor volt jó, mert utána szörnyű volt elveszíteni mindezt.
- Mi történt?
- Eleinte csak elkezdett elhidegülni tőlem, tavaly tavasszal. Új barátai lettek, meg is változott sok mindenben, elkezdtem azt érezni, hogy nem igazán kötődik úgy hozzám, mint korábban, kevesebbet keres, nem annyira vállal fel... és tényleg próbáltam rendbehozni ezt, próbáltam megbeszélni, de úgy csinált, mint ha nem lenne probléma közöttünk, ezért én meg próbáltam így látni, aztán kiderült, hogy megcsalt, és szakított velem. Ez nyilván önmagában is óriási törés volt, viszont ugye egy suliba jártunk, évfolyamtársam volt, és elterjesztett szép lassan nagyjából mindent, amit elmondtam neki a családomról, amit eleinte csak hallgattam vissza mindenhonnan, aztán már tovább is költöttek nagyon sok mindent, bántottak emiatt, elfordultak tőlem, kiszorultam mindenhonnan, eszméletlenül megalázó volt. Teljes mértékben elvette az önbizalmam, magányos maradtam, és egyszerűen csak minden... szétcsúszott. Mindezt önmagában amellé, hogy szakítottunk Bencével és azzal a lánnyal maradt egy darabig, akivel megcsalt. Azzal, hogy elveszítettem őt, a biztos pontot is elveszítettem, amibe akkor kapaszkodtam, majd szép lassan minden mást is miatta, a barátaimat, a közösségeket, amikbe jártam... eszméletlenül hátbaszúrt. Azelőtt is nehezen szavaztam bizalmat az embereknek apukám miatt, de azóta még nehezebben megy - vallottam be a kezemet morzsolgatva - Ezenkívül pedig a szüleim ekkor váltak, mert apukám egy nagyobb balhé során kezet emelt rám és Anya kirakta, majd a tanév végén Anya és én ide költöztünk, szóval mindent magunk mögött hagytunk. Igazából mindent elveszítettem, és amit kevésszer mondok ki magamnak, hogy valahol magamat is az évek során, főleg most, a változások miatt. Még a mai napig is sokszor bizonytalanodok el magammal kapcsolatban, az érzéseimmel kapcsolatban, és valahol tartok is saját magamtól.
- Ezek együtt óriási sebek rajtad, Regi. Alapvetően szó van egy apafiguráról, aki nem töltötte be azt a szerepet az életedben, amire szükséged lett volna, elérhetetlen volt érzelmileg és csak bizonytalanságot okozott neked, elnyomta benned a saját igényeidet, érzéseidet egy olyan teher elbírása érdekében, amit nem lett volna szabad megtapasztalnod, anyukád pedig a helyezete miatt szintén nem tudott az a személy lenni az életedben, akire támaszkodhatsz, így belekényszerültél abba, hogy mint ahogy te is mondtad, felvedd ezt a "szülői" szerepet, aki megoldja a konfliktusokat, megvédi az anyukáját... normális, hogy ezek mellett keresed az életben azokat a dolgokat, vagy embereket, akikre támaszkodhatsz, akik a biztonságot jelentik, és sajnos érthető, hogy ennyire nagy lelki seb elveszteni azt a valakit, vagy valamit, főleg, ha ilyen módon történik, csak tovább rontva a helyzeteden, a többiről nem is beszélve, amit még átéltél.
- Az az érdekes, hogy ha összehasonlítom a párválasztásomat tavalyelőttről és ezek után az események utánról... - vágtam bele ebbe a témába is kellemetlenül - Sok mindent elmond rólam, vagy arról, hogy miket tapasztaltam időközben. Nem gondolom azt, hogy ok nélkül keltik fel az érdeklődésemet azok, akik.
- Konkrét emberre gondolsz most?
- Igen - mondtam őszintén, majd vettem egy nagy levegőt és belekezdtem ebbe is - Nyáron, illetve amikor ebbe az iskolába kerültem még szeptemberben, bőven nem voltam túl még a május-júniusi dolgokon, vagy úgy akármin, szóval csak idekerültem, új közösségbe, de nem nyitottam mások felé, sőt, pont attól éreztem magam biztonságban, hogy itt senki nem ismer, senki nem tud rólam semmit és nem is akartam ezen változtatni. Nagyon tartottam egy picit is közel engedni magamhoz bárkit, szóval alig érintkeztem emberekkel, próbáltam minimalizálni ezeket, mert ezt éreztem a... komfortzónámnak. Valahol fura is volt, óriási váltás, mert régen pont, hogy extrovertáltabb, barátkozós lánynak számítottam - meséltem - Mindenesetre decemberben egy sulis kiránduláson összebarátkoztam egy Lili nevű lánnyal. A népszerű, nagyon szép, tök tehetséges lány a sulinkban - jegyeztem meg, csak hogy tudja - Igazából egyértelműen ő nyitott felém, és először nem is értettem, meg tartottam is tőle. Nem akartam beleélni magam abba se, hogy jóban vagyunk, úgy akartam felfogni, hogy csak valami felszínes emberi kapcsolat, aminek nem értem az okát, mindenesetre nem akartam, hogy rosszul érintsen, ha elveszítem ezt, úgyhogy nagyon félve mentem bele a barátkozásba, csak tényleg annyira kedves és közvetlen volt velem, hogy nem tudtam elzárni magam, pedig sokszor akartam eleinte. Mindenesetre általa megismertem a bátyját, és... - túrtam a hajamba, majd fejezetet váltva próbáltam jól összefoglalni az érzéseimet - Azt hiszem, oka lehet, amiért pont hozzá kezdtem kötődni, és nagyon sok mindent tudok visszavezetni apukámhoz. Másfél évvel idősebb nálam, szóval nem óriási a korkülönbség, viszont érett személyiség, tipikusan olyan, akit csodálni tudok. Domináns, és határozott személyiség, de nem elnyomó, ambíciózus, akaratérvényesítő, és nagyon olyan, aki folyamatosan küzd valami célért, amit kitűz magának, mert ez hajtja, de mégsem emlékeztet ebben Apára és az önzőségére, józan gondolkodású, magas az érzelmi intelligenciája, szóval például komoly dolgokról nagyon jól tudok vele beszélni, és valahogyan pont úgy tud beszélni velem, hogy neki nyíltam meg a legkönnyebben, mert tudja, hogyan kell kezelni, ami mindig lenyűgözött vele kapcsolatban. Sokszor éreztem törődőnek. Egyébként versenysportoló, zenész és gyönyörűen rajzol, de tényleg - tettem hozzá dobogó szívvel, csak hogy elmondhassam - Szóval sokszor eszembe jutott már, hogy talán az is erősíthet a vonzalmamon, hogy... mint ha ezekkel a tulajdonságaival kicsit betöltené azt az űrt, amit például apukámtól szereztem. És persze, nem konkrétan így nézek rá, csak talán ezért is tud így lenyűgözni, mert... képes erre. Olyan tulajdonságokat hordoz magában, amikről korábban nem tudtam megfogalmazni, hogy keresem őket, de most, hogy már szembesültem velük, tudom, hogy hiányoztak eddig, és ezáltal közelebb kerültem magamhoz is. Sokat segített az önismeretemen, akár ezzel, vagy akár az olyan mondataival rólam, amik elgondolkodtattak, és máshogy láthattam velük magamat, és ez megválaszolt kérdéseket. Nehéz nem kötődni így hozzá.
A pszichológus picit elmosolyodva hallgatott, ahogy Szaszáról beszéltem.
- Egyébként a húgával is védelmező-törődő viszonya van - meséltem tovább - Lili pedig mindig felnézett rá.
- Hogy hívják? - kérdezte, csak hogy könnyebben tudjunk beszélni róla.
- Szasza.
- És milyen kapcsolatod van vele?
- Bonyolult.
Ahogy ezt mondtam, láttam a pszichológus arcán, hogy érezte előre, hogy ez lesz.
Nehéz szívvel összeszedtem a gondolataimat, hogy tudjak beszélni erről.
- Amikor megismertem, tőle is el szerettem volna zárni magam - mondtam őszintén - Akkor még Bencéhez kötődtem, és nem voltam túl a tavaszi eseményeken, szóval mindenféleképpen hirtelen dolog volt, ahogy megjelent az életemben. Tartottam attól, hogy szerelmes leszek - vallottam be - Mert igazából már az elejétől fogva éreztem, hogy ő az az ember, akivel kapcsolatban ez elég elképzelhető, másrészt pedig már az első perctől kezdve átlátott rajtam, és félszavakból is megismert, amitől megijedtem, mert tartottam ilyen közel kerülni bárkihez.
- Miért tartottál tőle?
- Mert nem akartam kötődni, pláne ennyire, részben amiatt, amiért a barátságoktól is féltem. Illetve a legutóbbi szerelem se hagyott valami szép nyomokat maga után - láttam be kellemetlenül elnevetve magam - Ezenkívül pedig ekkor már elkezdtem valamilyen szinten kötődni a családjához, Lili miatt is, másrészt meg a szüleivel is jó viszonyom lett. Az övék az a tipikus, gyönyörű család - meséltem - Ketten vannak tesók, a szüleik gimiben ismerték meg egymást, azóta akkora közöttük és az egész családban a szeretet, hogy jó nézni. Az anyukája az enyémnek a kollégája, Lili és Szasza apukája pedig szintén olyan, akit csodálok. Mindenben ellentéte az én apukámnak. Olyan apa, amilyet mindig szerettem volna - mondtam őszintén - Eleinte zavarban is voltam emiatt, sőt, néha még mostanában is. Szóval semmiképpen nem akartam feláldozni a kapcsolatomat a családjával azzal, hogy szerelmes leszek Szaszába, és esetleg kialakulna bármi, főleg, hogy neki akkor volt egy alakuló kapcsolata, és nem akartam terhelni magam felesleges, nehéz érzésekkel.
- Még mindig így érzel ezekkel kapcsolatban?
- Nagyon sok minden megváltozott azóta - válaszoltam - Szaszával az elejétől fogva jó kapcsolatunk volt, mármint barátilag, de mégis olyan... közelséges. Talán a témák miatt, amikről beszélgettünk, vagy a lelki közelségünk miatt. Szóval ebből az lett egy idő után, hogy nyilván érzéseket kezdtem táplálni iránta, akármennyire is nem akartam, és azt hiszem, ő is irántam, amit még mindig, sokszor fel se tudok fogni.
A pszichológus erre bólogatva felírt magának valamit.
- December elején ismerkedtünk meg - folytattam az eseményeket végiggondolva - A szilvesztert Lilivel töltöttem, ő pedig a barátnőjével egy másik helyen volt, de a húga kedvéért átjött egy darabig oda, ahol mi voltunk. Sokat voltunk ketten akkor. Január első pár napjában elhagyta a barátnőjét részben azért, mert nem volt jó a kapcsolata, részben pedig miattam. Elkezdtünk többet beszélni, meg találkoztunk is egy-kétszer, és úgy éreztem, hogy végre sínen vannak a dolgok.
- Más érzés volt vele lenni, mint a volt barátoddal? - kérdezte a pszichológus rámnézve.
- Teljesen másokat éreztetett velem - mondtam őszintén - Szaszával mindig... biztonságban éreztem magam - vallottam be - És áttörte azt a falat, hogy nem azért érzem magam biztonságban, mert nem ismer, hanem mert épphogy ismer és tud kezelni, ezért valamiért mindig megbíztam benne. Bencével olyan érzésem volt, mint ha "átlagos" lennék, mint ha nem lenne semmi problémám, úgymond mindig "átkapcsoltam", amikor vele voltam. Szaszával sokkal nagyobb egyensúlyt érzek ebben. Vannak problémáim, vannak nehézségeim, de amikor vele vagyok, biztonságban érzem magam tőlük. Talán így tudnám leírni. Különlegesnek érzem magam vele, és minden sokkal természetesebb. És sok terhet levett a vállamról az, hogy olyan személyiség, hogy a kezében tartja a dolgokat, amibe én is beletartozom, csak néha attól tartottam, vagy tartok, hogy teher vagyok számára - vallottam be - Akkor is, ha erre semmi okot nem adott. Nagyon szerettem, hogy jól alakulnak a dolgok közöttünk - folytattam, majd továbbhaladtam az eseményekben - Csak aztán ezek felborultak akkor, amikor apukám a szülinapomon hazaállított hozzánk hét hónap után.
Nem mondom, hogy könnyű volt a pszichológusnak beszélni minderről.
Őszintén, mielőtt beültem volna, az egész ide tartó úton azt szedtem össze a fejemben, hogy hol kezdjem, vagy hogy hogyan meséljek, mert túl sok mindennek éreztem, amiről beszélni tudnék.
- És hogyan érzed, vitt előre ez a nagyjából egy hónap, amióta külön vagytok? - kérdezte a pszichológus később, amikor már itt jártunk a témákban.
- Fogalmam sincs - vallottam be őszintén - Nem tudom azt mondani, hogy nem ez volt a helyes döntés, de... tényleg nem tudom. Persze, az a teher tényleg nincs most rajtam, hogy egy kapcsolatban azt érezzem, hogy visszahúzom a másikat, szóval emiatt, vagyis miatta nem tudom megbánni ezt - láttam be - Legutóbb, amikor nehezen alakultak a dolgok, előző tavasszal a barátomra támaszkodtam, mert úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, akibe tudok kapaszkodni, és szörnyen nagy seb volt elveszítenem őt. Talán épp ezért fura lehet, hogy most önként döntöttem úgy, hogy... magam veszítem el a lelki támaszomat. Valahol félek attól, hogy újra így támaszkodjak valaki másra - vallottam be őszintén - Bár ebben az elméletben nagyjából addig voltam biztos, amíg nem találkoztunk most szombaton újra.
- Milyen érzés volt újra látni?
- Igazából tudtam előre, hogy találkozni fogunk, mert a húgának volt egy színdarabja, ahová én is mentem, meg ő a családdal. Egyébként pont Szentendrén volt ez. Mielőtt találkoztunk volna, tartottam attól, hogy milyen érzéseim lesznek tőle - mondtam - Aztán amikor már ott voltunk, beszélgettünk az előadás után, sétáltunk is a környéken, meg ilyenek, szóval töltöttünk együtt időt ketten, és jó érzés volt, de nem érzem azt, hogy nem lennék bizonytalan, ha most visszatérnénk oda, ahol egy hónapja voltunk.
- Mi okozza ezt a bizonytalanságodat?
- Félnék tőle, hogy elveszítem - vallottam be - Nem bízom magamban annyira, hogy tudjam, hogy jól tudnék csinálni most egy kapcsolatot, hogy alkalmas vagyok-e erre, és nem lennék-e negatív, visszahúzó hatással rá. Most is hiányzik, legszívesebben idehívnám most, hogy beszélgessünk, vagy akármikor, és az is fáj, hogy ha nem is továbblépett, azért hasonló, viszont tudom, hogy sokkal jobban fájna és többet veszítenék, ha egy rossz kapcsolat lenne közöttünk, ami szintén rosszul alakulna.
- Miért gondolod azt, hogy továbblépett? - nézett rám.
- Van nála képben egy másik lány, akiről egy darabig senki nem akart beszélni nekem, de végül beszéltem vele róla, és elvileg semmi komoly nincsen köztük, meg mondta is szombaton, hogy ha azt mondom, vagy azt szeretném, akármikor dobná miattam, csak... - túrtam a hajamba - Igazából fogalmam sincs, hogyan állok ehhez. Nem mondhatom azt, hogy miért nyitott más felé, amikor miattam szakítottuk meg a kapcsolatunkat, határozatlan időre, ami nem garantálja, hogy valaha is visszatérünk egymáshoz. Sőt, valahol le is veszi rólam ez a lány azt a lelkifurdalást, hogy én tettem tönkre Szaszával a kapcsolatunkat, és miattam szakadt meg ez, mert elzár tőle valamilyen szinten, és ez valahol könnyít rajtam. Ezzel egyszerre viszont... - kerestem a szavakat - Még ha tudom is, hogy nem komoly és abszolút nem olyan... nem volt jó érzés megtudni. Akkor is, ha józan ésszel nem utálom ezt. Ha száz érzést felsorolnék ezzel kapcsolatban, kilencvennyolc az lenne, hogy nem bánhatom elvileg. A maradék kettő az, ami fáj talán.
- Mik ezek?
- Apukám, Bence és a régi barátaim miatt sokszor eszembe jut és megkérdőjelezem a... szerethetőségemet - vallottam be - Ezt nem sokszor szoktam kimondani, vagy megfogalmazni magamban, de azt nézve, hogy eszméletlenül könnyen hagytak el, apukám kétszer is, és léptek tovább rajtam, még ha tudom is, hogy nem kellene ilyeneket éreznem... azért érzem. Sok mindent nem értek ilyenkor, legfőképpen magamban - mondtam őszintén - És tudom, hogy Szaszánál ez most nem ugyanaz, de... valahol mégis. Önző érzés lenne, ha azt kívánnám, hogy bárcsak nehezebben lépett volna tovább, akkor is, ha tudom, hogy nem tette meg igazából, és csak miattam nincs most velem. Kár, hogy nem minden érzés logikus.
- Logikusak, csak nem mindig a jó szavakkal fogalmazzuk meg őket - nézett rám egy szomorkás mosollyal az arcán.
- Talán - láttam be a hajamat eltűrve.

Amikor letelt az idő a pszichológusnál, realizáltam, hogy a felénél se tartok a mesélésben, és ezen azt se tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.
Nem mondom azt, hogy egyből azt éreztem, hogy segített, mert egyelőre még csak önkéntesen feltéptem a saját sebeimet, hogy új esélyt adjak a gyógyulásra, és kicsit más szemszögből láthattam a dolgokat, mindenesetre igyekeztem azt tudatosítani magamban, hogy lehet esélyem arra, hogy segítsen.
A szabad levegőre kiérve feltettem a fülesemet, és elindultam a villamosmegálló felé, hogy hazamenjek.
Már érződött az időjáráson, hogy közeledik a március - picit fújt a szél, de már nem úgy, mint korábban, még csak most kezdett picit lemenőben lenni a Nap, és fényes volt az ég.
Felszálltam a villamosra, ahol nem voltak sokan, így egyből találtam helyet, egy ketteset, úgyhogy a Converse-met nekitámasztottam a velem szemben lévő ülés szélének, és megnyitottam a telefonomon a jegyzeteimet, hogy írjak valamit.
Talán két megállót mehettem, amikor a legközelebb lévő ajtó irányába néztem, ahol felszálltak páran, és abban a pillanatban nagyot dobbant a szívem.
Ez hihetetlen.
Kezdek hinni a sorsban.
Ösztönösen levettem a lábam az előttem lévő ülésről, és lezártam a jegyzeteket a telefonomon, ha esetleg észrevenne - és észre is vett, szóval egy összepillantás után odajött hozzám, mire leállítottam a zenét és elraktam a fejhallgatómat.
- Szia - néztem rá kedvesen, és nem tudtam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy mennyire ironikus, hogy húsz perce még róla beszélgettem a pszichológusommal és most a semmiből összefutottunk egy villamoson.
A jelenlététől úgy éreztem magam, mint ha izgulnék.
- Helló - pillantott rám Szasza egy halvány mosollyal az arcán, majd leült velem szemben.
Talán ő is ma állapíthatta meg először, hogy jön a március, mert fekete bőrdzseki volt rajta, és piszkosul jól állt neki, mert illett hozzá és a megjelenéséhez.
- Honnan jössz? - kérdezte az ablakon kipillantva, tekintve, hogy eddig nem látott ezen a villamoson.
- Pszichológustól. Most voltam először - válaszoltam - Ez a villamos hazavisz, ugye? - kérdeztem akaratlanul elnevetve magam, ahogy körbepillantottam.
Szasza a gödröcskéivel nézett rám.
- Ja, hazavisz.
- Te honnan jössz? - kérdeztem, előre tartva attól, hogy esetleg olyan választ kapok, amit nem szeretnék hallani. Mondjuk, hogy kitől jöhet - Vagyis, mindegy - engedtem el zavartan a témát, mielőtt válaszolna.
- Edzésen voltam - mondta mégis, majd rámnézett - Miért, mire számítottál? - kérdezte egyszerűen, a bizonytalanságomat megérezve.
- Semmire - védekeztem a tekintetemet elkapva.
Szasza egy pár pillanatig csak szintén elfordította a fejét, rágózva, majd visszanézett rám, mert egyértelműen kitalálta, hogy mire gondolhattam.
- Nem beszéltem Hangával szombat óta, Regi.
- Ugye nem miattam? - kérdeztem vissza hevesen verő szívvel.
Szasza a kérdésemre egy akaratlan, alig észrevehető mosoly-félével az arcán elfordította a fejét, de nem jókedvű mosoly volt, csak inkább, ami leplez pár dolgot benne.
- Jól belevágtunk a témába, hallod - röhögte el magát őszintén, a hajába túrva.
- De most tényleg, Szasza - néztem rá.
- Szerinted, Regi, ki más miatt? - kérdezett vissza teljesen őszintén - Azonkívül, hogy én döntöttem így, szóval ne érezz lelkifurdalást miatta.
Nehéz szívvel elszakítottam a tekintetem a várostól, ami irányába az ablakon át meredtem, és a szemeibe néztem.
- Miért csináltad? - kérdeztem.
- Mert csak azért, hogy időt üssek el, nem fogok energiát áldozni erre?
- Nem bántottad meg őt ezzel?
- Semmi komoly nem volt közöttünk, Regi. Nem is terveztem utánad pár héttel már is bármi olyanba kezdeni.
Megmelengette a szívemet, de egyszerre lettem bizonytalan is tőle.
- Hol szállsz le majd? - kérdezte Szasza gyors témakitérőként, csak mert közben elhagytunk egy megállót.
- A következőnél, elvileg - húztam magam elé a táskámat, majd felálltam, hogy leszálljak majd, velem egyszerre pedig ő is.

A legtöbbször úgy vagyok vele, hogy ha jelre várunk az élettől, azt fogjuk annak látni, amit szeretnénk, hogy jelezzen, most azonban nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez a találkozás tényleg csak a sors kifinomult keze munkája lehet.

Írás tekintetében talán tanulnom kellene tőle.