A Szent Johanna Gimi - Cortez szemszöge

Kezdet - Szeptember 8., hétfő

Miután egy fergeteges hetet eltöltöttem a szüleimmel, végre hazarepültem. Nem volt semmi extra, csak a szokásos. Anyám azt akarja, hogy menjek vissza, én mondtam, hogy nem, aztán ezen szokás szerint összevesztünk. Mondhatni bevett szokás ez már, egyszer majdcsak felhagy a próbálkozással. Bár ismerve őt...Hagyjuk. A hetem összességében egy erős „elment" jelzőt kapna, ha értékelnem kéne. Annyiban jó volt, hogy találkozhattam a kinti haverjaimmal, na meg nem kellett suliba mennem. Ricsi azért nem hagyott infók nélkül, folyton bombázott az sms-eivel, msn-en is rendszeresen dumáltunk. Láthatóan kikészült, szörnyen unatkozott nélkülem. Na, hétfőtől már ketten fogunk kikészülni. A suliról nem sokat mondott (amit annyira nem is bántam). Annyit megemlített, hogy van még egy osztálytársunk, így összesen tizenketten vagyunk, akárcsak az a-sok. Az egyik lány nem akart eljönni a gólyatáborba. Ricsi szerint átlagos könyvmoly, és Renátának vagy Reginának hívják. Klassz, ha még a nevét sem tudja, nagy arc lehet. Ricsin kívül azért beszéltem még a srácokkal az osztályból. Ja meg egy halom olyan sms-t kaptam olyan emberektől, akikről komolyan mondom, még életemben nem hallottam. A másik kérdés már csak az, hogy honnan a francból tudják a számomat? Annyira nem törtem magam, sorban törölgettem ki a „Hol vagy, Cortez???" meg a „Gyere már, hiányzol." üzeneteket. Komolyan, kik ezek???

Szóval miután hazarepkedtem, ledobtam a cuccomat, elvágódtam az ágyamon aztán a klassz kis 6 órás átállás után reggel sikerült kicsit tovább aludnom, mint kellett volna. Gyorsan elkészültem, aztán rövid gondolkodás után felkaptam a sarokban porosodó deszkámat. A házból kiérve azonnal lecsaptam a földre, és már gurultam is lefelé az utcán. Irány egy újabb suli. Óriási.

A Szent Johanna épülete előtt felkocogtam a lépcsőn, és beléptem a portára. Elkértem a kártyámat, kaptam kulcsot a szekrényhez, dobtam egy sms-t Ricsinek, hogy megérkezett az iskolakerülő, aztán gondoltam felmegyek. Az emeletre felérve Ricsi már ott várt a lépcsőfordulóban és konkrétan rám ugrott, aztán köszöntem a többieknek is, akik időközben odaszivárogtak hozzánk. Mosolyogva hallgattam Ricsit, aki egyfolytában azt magyarázta, hogy mennyire szívás volt az előző egy hét, hogy kis híján belehalt az unalomba. Szóval ilyenekkel fárasztott, amikor odapillantottam a szekrényekhez, mert Virág folyton rám mutogatott. Gondoltam, ha jól esik neki, felőlem nyugodtan csinálja, aztán észrevettem, hogy közben magyaráz is valakinek. A fél szemöldökömet felvonva figyeltem. Ismeretlen volt, ez tény. Sötétszőke hajjal, farmerben, könyvekkel a kezében állt. Illetve konkrétan a szekrényébe volt bebújva. Semmi kihívó, semmi érdekes nem volt rajta, úgyhogy visszafordultam Ricsihez.

- Ő a titkos tizenkettedik? – kérdeztem mosolyra húzva a számat. Azért vicces, hogy szinte semmit nem tudunk róla, de mi már ismerjük egymást.

- Aha. Reni.

- Sikerült kideríteni a nevét? – nevettem fel.

- Ja. Bár nehéz volt. Folyton az emóval meg Neményivel lógott. Hihetetlen, hogy valaki elviseli a stílusát – magyarázta, miközben sétáltunk a nyelvi előadó felé. Levágtam magam az utolsó padsorba, aztán csengetésig a fiúk baromságait hallgattam, amikor Virág meg Reni esett be az ajtón. A szememmel követtem a mozgását. Teljesen normálisnak tűnt. Elővette a felszerelését, hallgatta Virág értelmetlen csacsogását, amikor hirtelen odafordultam a többiekhez. Úgy láttam rajtuk, hogy ők is valami hasonlón gondolkoztak amin én, úgyhogy nyugodtan feltettem a fejemben üvöltő kérdést.

- Nem kéne megismerkednünk vele? – böktem ki, mire a többiek vadul bólogattak.

- Felőlem. De akkor jegyezzen is meg rendesen – vigyorodott el Ricsi, mire ösztönösen elmosolyodtam én is. A világért nem vallanám be, de azért idegesített, hogy magasról tett ránk. Mindenki rendes volt, odajöttek, beszélgettünk, elvoltunk. Ő meg azt hiszem még csak észre sem vette, hogy új arc van az osztályban, akit még nem láthatott. 10 perc múlva kész haditerv volt a fejünkben, aztán a megfelelő pillanatot kivárva elkezdtem a játékot.

- Ez ki? – kérdeztem Ricsitől halkan, de érthető hangon.

- Ki?

- Virág mellett.

- Zsák – vágta rá Ricsi.

- Nem ő, a másik oldalán! – susogtam türelmetlenül, mert egy hajszál választott el attól, hogy hangosan felröhögjek. Ricsi értette a dolgát. Ezt onnan is tudom, hogy mindvégig Renit figyeltem. Virág folyton magyarázott neki, de ő egészen máshol járt. Láthatóan egy szavára sem figyelt, bambult maga elé és valamin nagyon gondolkozott. Biztos voltam benne, hogy minden szavunkat kihallgatta eddig. Klassz, ez volt a terv.

- Ja! - csettintett – Osztálytárs. Regina.

- Renáta – szólt közbe Zsolti is.

- Mindegy – legyintett Ricsi.

- Miért nem volt gólyatáborban? – Ez a kérdés igazából őszintén érdekelt, mert tényleg nem tudtam, hogy miért hagyta ki. Hamar érkezett a frappáns válasz Ricsitől.

- Mit tudom én, biztos tanult.

- Stréber? – kérdeztem, de azért magamban elmosolyodtam. Sosem volt ellenemre, ha egy lány okos.

- Totál... - vágta rá tökéletesen egyszerre Ricsi és Zsolti.

Még az előbbi jeleneten szórakoztam, amikor belépett a terembe az angoltanár. Komolyan megkönnyebbültem, amikor normális angol szót hallottam.

- Hé, Neményi! Ma már lesz kedved fordítani nekünk az angolt, vagy megint Zsák fog szerencsétlenkedni? – bökdöste Dave.

- Nincs kedvem fordítani. Olvasok. – beképzelt és arrogáns? Dehogy...

- Kösz, miattad megint nem értünk majd semmit – szólt közbe Zsolti. Na ja, tény, hogy az angol anyanyelvi szinten megy, de semmi kedvem az iskolában szenvedni a tananyaggal. – Milyen újság ez? – tápászkodott fel Zsolti.

- IPM. A gondolkodó ember lapja. Neked nem ajánlom. – felelte lesajnálóan. Na itt fordult meg először a fejemben, hogy Neményit egyszer komolyan képen fogom vágni.

Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor észrevettem, hogy Reni mosolyogva forgolódik. Még magamat is megleptem, amikor hirtelen minden őrült gondolat egyszer csak elszállt a fejemből. Rendben, meg kell hagyni, hogy a titkos tizenkettediknek elképesztően szép mosolya van. Egy pillanatra rám pillantott, de hamar elkapta a fejét. A többiek tovább szívták még Neményi vérét, aztán folytatódott az óra. Majdnem mindenki az órára figyelt. Majdnem. Pedig még a zenelejátszómat sem indítottam el.

A nap további része szinte eseménytelenül telt. Ricsi valami elképesztő módon ötösre felelt kémiából. Amikor komolyan kérdőre vontuk, megadta a leglogikusabb választ, amire amúgy is számítottam.

- Gondolod, hogy magamtól? Regi súgott. – És abban a pillanatban Reni és Virág haladt el előttünk. Szegény lány, biztos voltam benne, hogy hallotta, és abban is biztos voltam, hogy komolyan megjegyzett minket magának. És nem a jó fajtából.

- Reni – javítottuk ki már egyszerre hárman.

Suli után otthon éppen gitároztam, amikor nagyi lépett be a szobámba. Úgy általánosságban érdeklődött a mai napomról.

- Aha, értem – bólogatott folyamatosan, aztán hirtelen témát váltott – Na és az ismeretlen lány? Milyen?

- Reni? Hát...– kezdtem döbbenten. Mégis honnan szedi ezeket az infókat? – Semmi extra. Könyvmoly, stréber és valamilyen elképesztő módon kedveli Neményit. Átlagos – fejeztem be őszintén.

- Tudod, fiam, az átlagos nem mindig jelent unalmasat. Nem mindig rossz...

- Tudom, nagyi, tudom. – ráncoltam a szemöldökömet, mert komolyan nem tudtam mire vélni ezt a bölcselkedést. Nagyi láthatta rajtam, hogy én részemről befejeztem a beszámolót, úgyhogy vette a lapot és kifelé kezdett lépkedni, miközben láthatólag folyamatosan kattogott az agya.

- Azért örülnék, ha végre tudnád magad valamihez kötni. Vagy valakihez – bökte ki, aztán becsukta maga után az ajtót. Ott ültem, teljesen ledöbbentem. A nagymamám mindig is szívén viselte a sorsomat, mindig ő volt az, aki igazán foglalkozott és törődött velem. Talán szeretne egy kis nyugit az életemben, helyettem is. Igazából nem bánnám már én se, de egyelőre a Szent Johanna is csak egynek tűnik a sok közül.