A Szent Johanna Gimi - Cortez szemszöge

Együtt - Február 26., csütörtök

Hűha! Ezermillió bocsánat, nagyon sokat késtem a résszel, amit még múlthét hétvégére ígértem. Sajna nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna. Elkezdtem dolgozni, ami sok időt elvesz, na meg a magánéleti dolgok... Na mindegy, a lényeg, hogy végre valahára hozni tudtam nektek az új részt, ami extra hosszú lett, ez az eddigi leghosszabb rész! :)Továbbá nagyon-nagyon köszönöm a több mint 12k megtekintést, a folyamatos vote-okat és kommenteket, egyszerűen imádlak titeket! <3 Annyira jó olvasni a visszajelzéseket, hogy tetszik nektek az, amit írok. :) Ha ez a rész is tetszett, akkor továbbra is jelezzétek valahogyan! Hatalmas ölelés mindenkinek! <3

Ha valaki véleményt kérne tőlem a Szent Johannáról, akkor az első dolog, amit mondanék, biztosan az lenne, hogy ebben az iskolában lehetetlen unatkozni. Az órákat leszámítva, persze.

Éppen kihevertem otthon az elképesztően nyálas Edinával való lassúzást, és próbáltam fellélegezni, hogy többet nem lesz hasonló romantikázásban részem, hétfőn sajna az ellentéte igazolódott be. Bizony, felcsendült az első valentin-napi dal, a sulit körbelengi egy rózsaszín felhő, mi négyen pedig fintorogva ácsorogtunk a suliboxunk előtt, egy-egy feltűnően boldog szórólappal a kezünkben.

- Valentin-hét a Szent Johannában. Kérj egy dalt a sulirádióban, lepd meg a barátodat egy karkötővel (a büfében kapható), és gyere el pénteken a Valentin-bálra! - olvastam fel hangosan összeráncolt szemöldökkel, a fiúk pedig fújtatni kezdtek.

- Ez mekkora tré már – hőbörgött Zsolti.

- Veszek magamnak, ha kell – rázta a fejét értetlenül Dave is.

- Ez tudjátok mit jelent – nézett fel Ricsi is a szórólapból. Mindhárman kérdőn néztünk felé, mire folytatta – Kurva sokat kell majd várnunk a büfénél mire sorra kerülünk – nézett unottan a plafonra.

- Mit gondolsz te? – kapta felé a fejét Zsolti – Szerinted várok a szendvicsemre? Majd szépen előre tolakszunk.

Hát, mi ennyire örültünk a valentin-hétnek. Egyébként akár alapíthattunk volna egy alter-csapatot, mert rajtunk kívül kábé mindenki odavolt a kis szilikonkarkötőkért. Napközben minden erőmmel azon voltam, hogy hárítsam a rám zúduló romantikát, ezért szinte egész nap Green Day szólt a fülemben, de franciaóra után a padomon fetrengve valaki megkocogtatta a vállamat. Kihúztam a fülemből a fülest, mosolyt erőltettem az arcomra, és feltettem a karomra a rikító piros szilikonkarkötőt, amit Edina adott. Sóhajtva nyomkodtam tovább a zenelejátszómat, Ricsi pedig megveregette a vállamat.

- Nyugi, hosszú még a hét – mondta vigyorogva, és az ő karján is ott lötyögött egy karkötő. Méghogy a hét, de a nap! Személyes kedvencem, irodalomóra következett. Amikor Kardos bevágta maga után az ajtót, az egész osztály elcsendesedett.

- Mára tízoldalas beadandót kértem. Szatmáry, beszednéd? – szólt rá Kingára, aki azonnal felállt és körbement a teremben. Mellém érve félig felhúzta a szemöldökét, és motyogott valami magában, de különösebben nem foglalkoztam vele. Igen, bár kértem Reni segítségét, úgy döntöttem, hogy végül mégsem élek vele. Egyrész, nem élősködhetek rajta, másrészt, annyira nem izgat az irodalom, hogy megszegjem vele a saját fogadalmamat. Szóval ejtettem az egészet, és akárcsak fél évvel ezelőtt, egy szál üres lapot adtam Kinga kezébe. A tanár gyorsan átfutotta a lapokat, aztán az egyiknél megakadt a tekintete. Na vajon kié lehetett?

- Nocsak, nocsak – nézett fel a lapokból. – Antai-Kelemen, ezt komolyan gondoltad? – mutatta fel a lapomat, amire még csak a nevemet sem írtam rá, de helyből tudta, hogy kié. Legalább még egyszer fel lehet majd használni.