A Szent Johanna Gimi - Cortez szemszöge

Kezdet - Január 16., péntek

Az elmúlt kábé egy hét a szüleimmel többnyire úgy telt, ahogy az szokott. A hosszú repülőút és az időeltolódás miatt az első pár napot leginkább pihenéssel és semmittevéssel töltöttem. A szüleim próbálják mindig ez alatt a kis idő alatt bepótolni mindazt az időt, ami nyár óra kiesett, de mindannyian tudjuk, hogy ez nem lehetséges. Elvégre évente jobb esetben kétszer találkozunk huzamosabb ideig (nyár-tél. A születésnapom ebbe nem esik bele.), és mivel nem vagyok az a „na most kibeszélek magamból mindent" típus, próbálunk ott folytatni mindent, ahol abbahagytuk. Ez nem mindig sikerül. Bár a szüleim az ünnepek, meg miattam szabadságot vettek ki, ami igazából annyit jelentett, hogy bár otthon voltak velem, a mobiljuk megállás nélkül csörgött, de volt, hogy a két ünnep között kénytelenek voltak magamra hagyni, mert az emberek nem boldogultak nélkülük. Ezeket az órákat egyébként egy cseppet sem bántam, mert ilyenkor összefutottam a rég nem látott haverjaimmal, tartottam a kapcsolatot az otthon maradottakkal, folytattam a sorozatnézést, és volt időm szentimentálisan elgondolkozni azokon a dolgokon, amiket iskolaidőben képtelen vagyok tisztázni saját magamban. Persze azért nem voltam egy magába forduló remete, mert konkrét okom nem volt rá, de amikor a szüleim feltették a kulcskérdést, onnantól kezdve napokig rágódtam. Persze a haverok sem kíméltek a „Na, mi a helyzet a lányokkal?" meg az „Úgy hallottam, hogy a magyar lányok a legszebbek, igaz ez?" kérdéseikkel, amiket csak unottan hárítottam, de konkrét választ nem tudtam adni rájuk. Mert hát mi volt a lányokkal? Semmi. Vagy nagyon tapadt rám valamelyik, amitől a hideg is kirázott, vagy egyszerűen semmibe vett egy másik, ezen pedig nem tudtam változtatni. A saját tanácsomat megfogadva végigrágtam magam a témán, sorra vettem minden olyan gondolatot, amik ott motoszkáltak az agyamban, és bár az otthoni barátaim közül mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy érdeklődöm Reni iránt, nekem ez rohadtul nem volt olyan egyértelmű. Ugyan többnyire szívesen jártam a korrepetálásokra (és nem az irodalom hajtott), és érdekelt, hogy mi van vele, próbáltam vele beszélgetni úgy az iskolán kívül is, de nem vettem észre azt, hogy ő erre kapható lenne. Elvolt a saját körében a fura emóval, akit még nem is bántam volna, de rendszeresen a háromméteres körzetében volt egyvalaki, akit legszívesebben a Holdig hajítottam volna el, ha tehettem volna. Neményi kibírhatatlan stílusa mellett nem volt olyan nyomós indokom - ami publikus is - amiért a falra is fel tudnék mászni, tisztában voltam vele, hogy nem csak én vettem észre Renit, mint lányt. Ugyan felfoghattam volna ezt egy versenyhelyzetnek, de Neményi láthatóan lépéselőnyben volt velem szemben, mert érdeklődési körben sokkal közelebb állt hozzá, mintsem én az irodalomgyűlölő-gördeszkás stílusommal. Nem vagyok híve ennek az „de az ellentétek vonzzák egymást"-dolognak, mert egyértelmű volt, hogy Reni Neményivel jobban szót ért. Lehet, hogy csak a könyvek és a Beatles köti őket össze, de nekem még ennyim sincs, amit felmutathatnék. Ezért döntöttem úgy, hogy még véletlenül se fogok másképp ránézni Renire, nem fogom többre tartani, mint ami. Márpedig Reni az egyik lány osztálytársam, aki segített irodalomból, hogy ne bukjak meg. És ennyi. Mielőtt komolyabban elmélyedtem volna ebben az „érdeklődésben", úgy gondoltam, hogy talán épp itt az ideje ugyanazzal a lendülettel kiszállni belőle, mint amelyikkel egyben bele is zuhantam. Elhatároztam, hogy semlegesen fogok hozzáállni, mert nem hiányzik nekem, hogy folyton felidegesítsem magam, és nem hiányzik az a kosár-sorozat, amit az elmúlt hónapokban szépen összeszedtem. Erről tehát ennyit.

Amíg New York-ban töltöttem a szünetet, otthon azért zajlott az élet nélkülem is. A srácok miatt folyamatosan rezgett a telefonom (meg Edina miatt is). Megállás nélkül jelentették, hogy mi a helyzet, beszámoltak a karácsonyról, az ajándékokról, meg a szilveszterről. Ricsivel rendszeresen videohívásban voltam, de Dave-vel és Zsoltival is váltottam azért pár szót. Zsolti szinte átmászott a képernyőn, amikor azért nyaggatott, hogy nézzem meg a legújabb videót, amit a YouTube-ra töltött fel. Na igen, Zsolti enyhén szólva beleszerelmesedett a dobjába, amit karácsonyra kapott, egész nap játszik rajta. El tudom képzelni, hogy a szomszédok mennyire örülhetnek neki. Bár klasszul érezték magukat otthon is, azért a másik felől meg ők bombáztak folyton a kérdéseikkel. Képeket küldtem nekik, meg röviden felvázoltam, hogy milyen is itt, mert elmondásuk szerint még sosem voltak New York-ban, és nagyon kíváncsiak rá. Igaz, ami nekem mindennapos és megszokott, nekik azért eléggé új. Az én szünetem egyébként filmezéssel, sétálással és találkozásokkal telt. Karácsonyra nem kaptam se dobot, se kiskutyát, de még videojátékot se. A szüleim, ahogy azt pár éve már teszik, egy szép kis összeggel megdobták a bankszámlámat, és mellé adtak két puszit is. Nem sértődtem meg rajta, mert nem először fordult már elő. Úgy gondolják, hogy mivel keveset vagyunk együtt, nem igazán tudják, hogy mire van szükségem, úgyhogy ha akarom, akkor majd megveszem magamnak.