Sparks || Irwin [átírás alatt]

2.

/Hailey/

LA, szeptember 30., délután 1

Az ellenféllel egy időben rugaszkodtam el a talajtól.

Emlékszem, nem volt sok időm átgondolni, mit tegyek. Annyit tudtam, hogy ha a labda akkor átjut a gyűrűn, megnyerik a meccset, és azt nem hagyhattam. Így hát az egyetlen lehetőséget választottam, ami eszembe jutott abban a pillanatban: a fehér mezes lány bordái közé fúrtam a könyökömet, ezzel kibillentve őt az egyensúlyából. A mozdulatnak köszönhetően a lány elhibázta a dobást, és fájdalmas arckifejezéssel zuhant a földre.

Az ellenfél játékosai azonnal egy emberként hördültek fel, és az eseményeket az oldalvonalnál figyelő bíró sípjának éles hangja is felharsant néhány lépésre tőlünk.

Amikor az edzőnk ezen a ponton félbeszakította a videófelvételt, a felém közeledő játékvezető és a két csapat is kimerevedett az éppen aktuális mozdulatában.

– Ez egy elég durva szabálytalanság volt, Collins, nem a legjobb döntés – mondta Archer, miközben megfordult a székében, és egyenesen rám nézett. Az elsötétített szobában arcának csak azt a felét láttam, amit a képernyő fénye kékes derengésbe vont, de még így is zavarba jöttem a rám szegeződő, szigorú tekintettől. Tisztában voltam a tettem helytelenségével, mivel az esetet követően az ellenfél játékosa értékesítette a büntetődobásait, és a csapatuk ugyanúgy megnyerte a mérkőzést. – De sajnos megesik az ilyen, ehhez a sportághoz hozzátartozik, hogy néha pillanatok alatt kell elhatározni valamit – folytatta az edzőnk. Visszafordult a tévé felé, és megnyomott egy gombot a kezében tartott távirányítón.

A felvétel újra elindult, a bíró odaért hozzám, és kiszabta rám a büntetést. Lehajtott fejjel fogadtam, mivel az volt az ötödik személyi hibám azon a meccsen.

– Az ezt követő dolog viszont teljességgel szükségtelen volt. – A középkorú, enyhén kopaszodó tréner ezúttal nem nézett rám, de én nagyon jól tudtam, hogy ezt is nekem címezte.

A következő pillanatban az látszott a videón, hogy a büntetőt dobó játékos, és mindenki más is elfoglalja a helyét a pályán. A félhomályba burkolózó szobában ülő csapattársaim mind azt figyelték, ahogy a fehér mezes lány megszerzi az első pontot a csapatának, pedig az esemény, amire az edzőnk utalt, a képernyő jobb sarkában játszódott le.

Csak magamat bámultam, és a mozdulatot, ahogy ökölbe szorult a kezem a testem mellett. A felvételen tisztán kivehető volt, hogy a mellettem álló lány az ellenfél csapatából valami megjegyzést tett, ám a nekünk háttal álló bíró ezt nem láthatta, és a lelátón ülők üdvrivalgása közepette nem is hallhatta. Ő már csak arra figyelt fel, hogy a nálam jóval magasabb lány egy hangos – nyilvánvalóan eltúlzott és megjátszott – kiáltás közepette a földre került, annak köszönhetően, hogy minden erőmet összpontosítva ellöktem őt.

A videó újra megállt. Nem néztük végig, ahogy a reklamáció ellenére – vagy épp annak köszönhetően – megkapom a hatodik büntetésemet is, és kipontozódom a meccsből.

– Már nem az első eset a felkészülés alatt, hogy ez megtörténik, Collins – fordult felém újra az edzőnk, és vele egy időben a csapattársaim is. A szemem sarkából láttam, hogy Tiara Dawson odasúg valamit a mellette ülőnek, és éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság. Még Nora is olyan tekintettel méregetett, hogy hirtelen borzasztó kényelmetlennek kezdtem érezni a székemet, és kedvem lett volna lecsúszni róla, le a föld alá szégyenemben. – Meg kell tanulnod uralkodni magadon a pályán, különben az ellenfél rá fog jönni, hogy ez a gyenge pontod, és direkt erre fog játszani. Nem kockáztathatjuk, hogy minden mérkőzésen elveszítsük az egyik kulcsemberünket. És ugye megérted, hogy ha nem változik a helyzet, többé nem adhatom neked a kapitányi karszalagot sem?