Sparks || Irwin [átírás alatt]

9.

/Ashton/

Dublin, október 31.

billiejeanarmstrong
Ma nem voltak óráim, viszont délelőtt be kellett ugranom a bisztróba helyettesíteni az egyik lányt. Egész délelőtt croissantokat vajaztam és zöldségeket szeleteltem.

Már rég letettem arról, hogy megpróbálok nem beszélni többet Haileyvel. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Olyannyira nem, hogy az utóbbi napokban mindennapossá váltak az üzenetváltásaink, és Hails egyre több mindent osztott meg velem.

Eleinte még magamnak sem akartam beismerni, hogy bármiféle hatással vannak rám ezek a beszélgetések, de titkon tetszett, hogy mennyire hétköznapi módon viselkedik velem. Még akkor is, ha néha emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez azért van, mert ő pontosan ilyennek ismer – egy hétköznapi, Daniel nevű srácnak. Aztán feltűnt, hogy amikor erre gondolok, egyre többször fordul meg a fejemben, hogy véget kellene vetnem a hazugságoknak, és elmondani neki, ki vagyok. Tartottam tőle, hogy minél tovább halogatom ezt a vallomást, annál nagyobb az esélye, hogy elveszítem őt. De hiába lett ilyen rövid idő alatt ennyire fontos ez a barátság, végül mindig lebeszéltem magam arról, hogy kibújjak Dan biztonságos álcája mögül. Túl sokan próbáltak már meg kihasználni, akikről azt hittem, bízhatok bennük, ezért úgy döntöttem, mielőtt bevonnám az életembe Haileyt, jobban meg kell ismernem őt. És közben, hogy ne legyen teljesen egyoldalú a társalgás, én is igyekeztem beavatni a lányt mindenfélébe, ami a turné egyes helyszínein történt velünk. Ő úgy tudta, hogy Luke, Mike és Cal a csoporttársaim. A sztorijaimban szinte soha nem említettem őket név szerint, legtöbbször csak úgy utaltam rájuk, mint „az egyik haverom".

Viszont a hazugságok miatt, amiket így ki kellett találnom, még mindig szörnyen éreztem magam. Ráadásul most már nem csak Haileynek kellett hazudnom, hanem a srácoknak is. Ők sem voltak hülyék, látták, hogy mostanában sokat lógok a telefonomon, és állandóan írogatok valakinek. Az is feltűnt nekik, hogy jobb kedvem lett az elmúlt napokban.

– Kivel dumálsz már megint? – állt meg mellettem Luke, és próbált a vállam fölött belelesni az üzeneteimbe. Gyorsan megnyomtam a képernyőt zároló gombot, nehogy lebukjak.

– Csak Caity írt – vontam vállat, és hanyagul az asztalra dobtam a telefonom. Talán kicsit túl is játszottam, de mivel Luke már továbbállt a lakosztály apró teakonyhája felé, és éppen az egyik fiókban kutatott kiskanál után, nem tűnt fel neki.

– Ó, oké. – Nem úgy hangzott, mint aki elhitte a válaszom, és sejtettem, hogy nem is fogja annyiban hagyni a dolgot. Lázasan gondolkodtam, hogyan szabaduljak ebből a helyzetből, miközben ő lassan leereszkedett a mellettem lévő székre, ügyelve rá, nehogy a nyakamba borítsa a gőzölgő teáját. – Kibékültél vele? – kérdezte csak úgy félvállról, miközben kiemelte a filtert a bögréből, aztán visszacsúsztatta a forró, lassan egyre sötétebbre színeződő vízbe.

– Hát, az túlzás – feleltem. Próbáltam minél kifejezéstelenebb arcot vágni, nehogy le tudja róla olvasni a gondolataimat, majd fogtam a tányéromon heverő fánkot, és nagyot haraptam belőle.

Dublinban reggel hét vagy nyolc körül járhatott az idő, és Luke meg én éppen reggeliztünk. A másik két jómadár még javában aludt, és szívem szerint én se keltem volna fel ilyen korán, ha Luke nem rázza a vállamat hajnalok hajnalán, hogy másszak ki az ágyból, mert nincs kedve egyedül enni. Ha tudtam volna, hogy faggatni akar, akkor valószínűleg nem törődöm vele, csak a fejemre húzom a takarót és a másik oldalamra fordulok. Akkor most nem kéne azon agyalnom, hogy keveredjek ki ebből a szartengerből, amit magam körül kevertem.