Sparks || Irwin [átírás alatt]

7.

/Ashton/

Manchester, október 20.

– Kelj már fel, seggfej! – Calum rémesen kedves szavaira ébredtem, meg arra, hogy a pólóm nyakát rángatja. Csak öt percre dőltem le szunyókálni – legalábbis én azt hittem, hogy csak annyi volt, de mint ahogy arról Cal felvilágosított, egy órán keresztül horkoltam itt nekik. Közben megérkeztünk az esti, manchesteri koncert helyszínére, és ideje lett volna lekászálódni a buszról.

– Hagyj már – löktem el a kezét magamtól, majd nagy nehezen felültem, és kisöpörtem a hajamat a szememből.

– Igyekezz, egy csomó ember akarja látni az álmos képedet odakint – közölte velem Mike, aki a szemközti kanapén ült, és egy doboz vaníliás pudingot kanalazott. Mellette Luke azzal szórakozott, hogy egy másodpercre elhúzta a függönyt, megvárta, míg a lányok észreveszik és sikítani kezdenek, aztán visszarángatta a helyére és röhögött.

– A helyedben örülnék, hogy Calum ébresztett – fordult hozzám, miután megunta a hülyeségét. – Az előbb Jenna vagy tíz percig itt toporzékolt, és már nyakon akart önteni egy pohár vízzel. Alig tudtunk megszabadulni tőle.

– Nem csodálom, az a csaj egy igazi diktátor – forgattam a szemem, majd egy mozdulattal a fejemre húztam a pulcsim kapucniját. A szanaszét álló hajam problémája ezzel meg is oldódott, és ha nem voltak gyűrődésnyomok az arcomon – márpedig nem voltak, lecsekkoltam a mögöttem lévő tükörben –, akkor igen gyorsan szalonképessé is váltam. – Na, mehetünk – indultam meg a lépcsők felé, a többiek pedig követtek.

Az utcán párás levegő és sikoltozó tömeg fogadott. A bejárat és a busz között mindössze tíz lépés volt, de azt a tíz lépést megtenni majdnem fél órába telt, mert természetesen mindenkivel akartunk képet csinálni, aki ránk várt a kordonok mögött. Nem szerettük volna, hogy bárki is csalódottan, aláírás vagy fotó nélkül maradjon, de sajnos túl sokan voltak. Jenna, a turnémenedzserünk, folyamatosan ott lihegett a nyakunkban, míg végül a testőreink hathatós segítségével szépen, finoman betessékelt minket egy ajtón azzal a címszóval, hogy na, most már elég lesz.

***

Odabent, amíg a technikusok dolgoztak, hogy minden hangszer, erősítő, a mikrofonok és egyéb kellékek a helyükre kerüljenek, mi bejártuk a helyszínt, bepakoltunk az öltözőbe, és átbeszéltük Jennával és a szervezőkkel az aznapi menetrendet. Nem mondanám, hogy ez volt a koncertek előtti kedvenc időtöltésem, de egy jó nagy bögre kávé mellett ki lehetett bírni azt a háromnegyed órát, utána pedig jöhetett az igazán izgalmas rész.

Miután meggyőződtük róla, hogy minden működik, minden a helyén van, és mindenki tudja, hol, mikor és mi a dolga ma este, kezdetét vehette a hangbeállás. Eljátszottunk néhány dalt - olyanokat, amiket este is fogunk, és egy olyat is, amit csak szerettünk volna kipróbálni élőben -, a köztes szünetekben pedig a rajongóinkkal beszélgettünk. Az egyikük Caitről kérdezett, hogy az ausztrál helyszínek óta miért nem jött el egyetlen koncertünkre sem. Az elmúlt hetekben többször is megkaptam ezt a kérdést - élőben, a twitteren, interjúk során -, úgyhogy egyáltalán nem ért váratlanul, és szinte már automatikusan jött a számra a válasz arról, hogy a barátnőmnek most az egyetem a legfontosabb.

A magánéletemet érintő kérdésekre igyekeztem mindig diplomatikus választ adni, hogy a szavaimat lehetetlenség legyen kiforgatni – így próbáltam elkerülni, hogy egy-egy elejtett félmondat miatt darabokra szedjenek, vagy bántsák a számomra fontos embereket.

A kérdést feltevő lány megköszönte a választ, de látszott rajta, hogy nem elégedett. Sokszor éreztem azt, hogy a rajongótáborunk tudni akar az életünk minden apró részletéről, sőt némelyek egyenesen elvárják, hogy a kirakatba pakoljuk azt. Azt akarják, hogy mindent osszunk meg velük: hogy mit szeretünk és mit nem, hogy kivel és merre járunk éppen, a véleményünket bizonyos témákról... Valahol jól esett ez az érdeklődés, és a legtöbb kérdésükre igyekeztem is válaszolni. Próbáltam minél jobban bevonni őket a mindennapjainkba, de közben egyfolytában ott motoszkált a fejemben az is, hogy azért, mert ők ezt várják el, nekem nem kell mindent tálcán nyújtanom feléjük. Néha egyenesen azt kívántam, bár megértenék ezek az emberek, hogy a mi életünkben is támadhatnak nehézségek, amikkel meg kell küzdenünk, és ilyenkor nem feltétlenül a posztolgatás az első, ami eszünkbe jut.