Sparks || Irwin [átírás alatt]

3.

/Ashton/

Bournemouth, október 1.

Csak később, másnap dél körül kapcsoltam be a telefonomat, akkor is csak azért, mert éppen akadt egy szusszanásnyi időnk a kötelező interjúk, az ebéd, meg a koncertre való készülődés között.

Cait nem írt tegnap óta, és ezen már meg sem lepődtem. Valószínűleg túlságosan el volt foglalva a ruhaterveivel, vagy valamelyik tanára a nyakába aggatott valami rövid határidős plusz feladatot, vagy a fene se tudja. Őszintén szólva nem bírtam már követni, mikor milyen indokkal rázott le. Persze azt megértettem, hogy fontos neki a karrierje, ahogy nekem is az a sajátom, de azt nem tudtam lenyelni, mennyire eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben amiatt, hogy ő inkább a munkába temetkezett és nem volt hajlandó a problémáinkról beszélni.

Nagyot sóhajtva dőltem az ágyam párnái közé, és ahelyett, hogy tovább fűztem volna a Caitről szóló gondolataim, inkább megnyitottam az egyik olvasatlan üzenetem. Egy haver írt, akivel korábban az egyik dalunkon dolgoztunk együtt. Akkoriban még remekül kijöttünk egymással, a stúdión kívül is sok időt töltöttünk együtt, és azt hittem, jó barátok leszünk. Aztán kiderült, hogy a részéről ez az egész csak képmutatás volt, és mostanra eljutottam oda, hogy legszívesebben letiltottam volna minden lehetséges platformon. Néhány héttel ezelőtt ugyanis elküldte az egyik saját számát, és a véleményemet kérte, illetve arról érdeklődött, tudnám-e továbbítani a demót a kiadónk felé. A véleményemet már megkapta: meghallgattam a dalt, és azonnal tudtam, hogy a mi kiadónk egy percig sem foglalkozna vele. Nem azért, mert rossz volt, hanem a stílusa egyáltalán nem illett bele a lemezcég portfóliójába. Ezt megpróbáltam finoman a srác tudtára adni, de mintha csak a falnak beszéltem volna: azóta is erősködött, hogy azért csak küldjem el a feletteseinknek. Más témánk már nem is volt - vagy ha volt is, valahogy mindig ide lyukadtunk ki végül. Ráadásul hiába hagytam már jó ideje válasz nélkül az üzeneteit, úgy tűnt, nem akarja feladni.

Keserű szájízzel nyitottam meg az üzeneteknél a beállításokat, és végre megtettem azt, amit még rég meg kellett volna: letiltottam. Őt is, mint előtte megannyi embert, akik csak ki akarták használni az ismertségem és a saját céljaik elérésére akarták fordítani a kapcsolatunkat. Ahogy végigpillantottam az erre a sorsra jutott ismerőseim egyre hosszabb listáján, az még inkább rányomta a bélyeget az egyébként is szar kedvemre.

Hogy eltereljem a figyelmem, a rajongóinkból próbáltam erőt meríteni. Beléptem Snapchatre, kipróbáltam a legújabb filtereket és néhány viccesre sikerült képet meg is osztottam a követőinkkel. Még egy videót is csináltam, amiben megköszöntem, hogy annyian eljöttek az előző koncertünkre, és hogy hálásak vagyunk, amiért támogatnak minket. Aztán végignéztem a többi közösségi oldalt is, és itt-ott hagytam magam után egy kis nyomot.

Szerettem azokhoz az emberekhez beszélni, akik hallgatták a dalainkat, ott voltak a stadionokban a fellépéseinken, és megvették – vagy bárhonnan megszerezték – a lemezeinket. Jó volt olvasgatni az üzeneteiket, látni a reakcióikat egy-egy váratlan húzásunk után - például amikor a napról napra ismétlődő setlistet kibővítjük egy meglepetés dallal, vagy részleteket posztolunk instára olyan zenékből, amik még nem jelentek meg. Szórakoztató volt húzni az agyukat, és általában a rossz napokon már ennyi is elég volt, hogy jobb kedvre derüljek, de most annyira nem éreztem a hatást.

Most valami más kellett, úgyhogy nagy nehezen feltápászkodtam az ágyamról, és nem törődve azzal, hogy fényes nappal van, a konyhába mentem egy sörért. Kiültem vele a lakosztályunk erkélyére, a lábamat feltettem egy másik székre, és miközben kortyolgattam, hallgattam, ahogy odabent Mikey a gitárját pengeti, Calum meg valami ökörséget énekel hozzá. Elfojtottam egy vigyort, miközben a totál értelmetlen szövegre figyeltem.