Sparks || Irwin [átírás alatt]

12.

/Hailey/

LA, november 2., délután

Olyan hülyének éreztem magam.

Lily komolyan képes volt rávenni, hogy fontolóra vegyem annak a lehetőségét, hogy heteken keresztül egy világhírű zenekar dobosa, Ashton Irwin írogatott nekem? Komolyan képes voltam ellógni egy gyakorlatot azért, hogy megnézzek egy interjút? Tényleg erre használtam el az egyetlen hiányzási lehetőségemet?

Nem hittem el, hogy ezt csinálom.

Eleinte nem is akartam foglalkozni ezzel az interjúval. Olyan dühös voltam, hogy – késő éjjel ide vagy oda – fel kellett hívnom Lilyt. Ha valamikor, hát az éjjel határozottan szükségem volt a legjobb barátnőm véleményére.

Szerencsére nem a legszebb álmaiból vertem fel őt. Erről háromszor is biztosított, mivel pontosan ennyiszer kérdeztem rá, mielőtt belefogtam volna a sztorimba.

– Várj... – Hallatszott a hangján, hogy elnyom egy ásítást. Bűntudatom támadt, hogy az éjszaka közepén ilyen hülyeségek miatt zavarom, de muszáj volt beszélnem vele. – 5SOS? Úgy érted, az a banda, amiért Nora úgy odavan? És ez a te Danieled azt állítja, hogy ő... a dobos?

– Igen – nyögtem fel. – Kész őrület, nem? Mégis ki talál ki ilyen hülye lerázós szöveget? Ennél még az is jobb lett volna, ha egy szó nélkül eltűnik az életemből.

Vártam, hogy igazat adjon nekem.

Vártam, hogy a fejemhez vágja, ő előre szólt, hogy valami nem stimmel Dannel.

De egyiket sem tette.

– Fura ez nekem – tűnődött el. – Mármint tényleg, ki talál ki ilyet, és miért? Ez annyira abszurd, hogy... – Nem fejezte be a mondatot, csak hagyta lógni a levegőben, mégis tökéletesen megértettem, mire gondol.

Megütközve bámultam magam elé a szobám félhomályában. Csak a laptopom képernyője világított tompán. A chat ablak továbbra is meg volt nyitva, és ahogy odatévedt a pillantásom, hitetlenkedve megráztam a fejem. Ez hülyeség.

– Ugye most nem arra célzol, hogy te elhiszel ebből akár csak egy szót is?! – tettem fel a kérdést.

– Nem tudom, mit hiszek, Hails. Csak hangosan gondolkodom – felelte könnyedén. – És tudod mit? Van egy ötletem!

***

Nem állítom, hogy a telefon után megnyugodtam. Az éjszakánk jó része azzal telt, hogy közösen visszaolvastuk az összes beszélgetést, amit Dannel – vagy bármi is legyen a neve – folytattam, és találomra ráböktünk néhány infóra, hogy aztán rákeressünk a neten.

Kirázott a hideg, amikor egy csomó egyezésre bukkantunk a chatpartnerem és Ashton életében. De végül ez vett rá, hogy adjak egy esélyt az interjúnak. Annak ellenére, hogy elképesztően fáradt voltam, másnap délután magamhoz vettem egy hatalmas bögre kávét, odaültem a laptopom elé, és elindítottam azt a műsort, amiben a zenekar szerepelni fog.

Persze nem titkoltan annak drukkoltam, hogy mindaz, amit Daniel – Ashton? – állított, ne legyen igaz. Nem akartam, hogy kiderüljön, a srác, akivel olyan jókat beszélgettünk, sokszor éjszakába nyúlóan, végig hazudott nekem. Plusz hogyan lehettem volna biztos benne, hogy ha valóban a dobos írt nekem, akkor nem csak szórakoztak velem? Ők négyen.

A gyomrom vetett egy bukfencet, amikor a műsorvezető a fülembe kiabálta a fiúk nevét, a kamera pedig szembefordult a stúdióba vezető ajtóval. Zene harsant, a nézőtéren lévők felálltak és tapsolni kezdtek. Az államhoz húztam és átkaroltam a térdem, miközben az együttes tagjai egymást követve feltűntek a képernyőn.