Sparks || Irwin [átírás alatt]

11.

/Ashton/

Sydney, november 2., délután 5

Próbáltam úgy kislisszolni a sydney-i repülőtérről, hogy senki ne vegyen észre, de ezúttal sem jártam sikerrel. Hiába a napszemüveg meg a kapucni, és hiába az igyekezet, hogy minél előbb lehúzzam az utazótáskámat a szalagról, valaki mindig kiszúrt, mielőtt megléphettem volna. És ha egy ember észrevett, hamar odacsődült a többi is.

Luke, Calum és Michael nem sokkal lemaradva követtek engem. Luke mellettem ült a gépen, és bár úgy tűnt, még mindig haragszik rám, de legalább már újra beszélő viszonyban voltunk.

Ahogy a banda nevét skandáló lányok hada a közelünkbe ért, vetettem egy aggódó pillantást Mike irányába. Szerencsére az egyik testőrünk addigra határozottan megragadta a karját, és a kijárat felé kezdte őt terelni, én pedig kihasználtam, hogy ők ketten kisebb ösvényt vágnak a rajongók gyűrűjébe, és a nyomukban haladva távoztam a parkoló felé. Luke és Calum hátramaradt fotózkodni és aláírásokat osztogatni, jóformán el sem tudtunk köszönni egymástól. Mindegy, majd később dobok nekik egy üzenetet.

***

Anyu a kicsi, jobb időket is megélt családi kocsiban ülve várt, és a szélvédőn keresztül már messziről integetett nekem. Amikor észrevettem őt, mosolyogva visszaintettem, majd még szaporábbra vettem a lépteimet. Odaérve hozzá bedobtam a táskám és a feleslegessé vált pulóverem a hátsó ülésre, aztán beszálltam mellé.

– Jaj, úgy hiányoztál – vetette magát a nyakamba, és összevissza puszilgatta az arcom. Tudta, hogy világéletemben utáltam, amikor ezt csinálta, de azt is, hogy igazából sosem haragudtam érte. Ezúttal is nevetve öleltem át, és a hátát kezdtem simogatni.

– Te is nekem. Meg Lauren és Harry is.

– Már ők is alig várják, hogy lássanak – mosolygott rám, miután elengedett. Amíg én bekötöttem a biztonsági övem, ő beindította a köhécselő motort, majd lassan kihátrált a parkolóhelyünkről. Amikor kiértünk a főútra és beletaposott a gázba, lehúztam az ablakot, hogy mélyen beszívjam a sydney-i napsütéses levegőt, ami a hosszúra nyúlt távollétünk során már annyira hiányzott.

A hazafelé vezető úton csak néhány szót váltottunk. Szerintem anya látta rajtam, hogy lefárasztott a repülés, ezért nem erőltette a beszélgetést. Inkább az útra koncentrált, én pedig bámultam, amint a rengeteg ismerős utca és épület elsuhan mellettünk. Hazatérve mindig erősen nosztalgikus érzés kerített hatalmába: gyerekkorom helyszínei rendre emlékeztettek rá, honnan indultam.

– Caity nem jön át vacsorára? – pillantott rám anyu, amikor befordult az utcánkba. A távolban már látni lehetett kétszintes családi házunk sziluettjét, és a szomszédos épületet is, ami a barátnőmékhez tartozott. Feszülten húztam ki magam az ülésben. Éreztem némi hátsó szándékot ebben a kérdésben, hisz ők ketten annyira jó barátnők voltak. Kizártnak tartottam, hogy Cait ne mondta volna el neki, hogy állnak köztünk a dolgok.

– Légyszi, ne most beszéljünk erről – vettem könyörgőre.

Anyu halkan sóhajtott, de nem tett fel újabb kérdést. Nem is lett volna rá lehetősége, mert egy perc múlva megérkeztünk a kapunk elé. Lauren már a tornácról leskelődve várt minket, és ahogy észrevette az autót, futva indult felénk. A nyomában, őrült farokcsóválás közepette, ott loholt a kutyánk is.

Kioldottam a biztonsági övet, kipattantam a járdára, és mosolyogva széttártam a karom. A húgom a nyakamba csimpaszkodott, és vidáman kiabálta, hogy "végre ehetünk jégkrémet". Elnevettem magam, mert biztosan anyu mondta nekik, hogy addig nem bonthatják fel, amíg mi ketten haza nem érünk.