Az Örök Menyasszony [Befejezett]

25.

Mivel megbeszéltük hogy mind ketten haza szeretnék menni,így Rob munkahelyére megyünk, hogy felmondjon.

- Tudod Kira is ott dolgozik ahol én,és talán jobb lenne ha megvárnál lent a kocsiban, vagy egy kávézóban.- mondja Rob.

- Jól van. Megértem, hisz neki még frissek a sebei. - most először gondoltam bele, hogy a mi boldogságunk miatt valaki szenved.

- Könnyebb lenne ha nem dolgozna ma. - parkolunk le egy nagy épület előtt.

- Nem is tudom Rob. Mért lenne könnyebb? Mert nem kell a szemébe nézned? Felelősek vagyunk a tetteinkért. - adok puszit az arcára.

- Tudom Lucy de nehéz,tudva hogy bántottam pedig nem érdemelte meg.- néz a szemembe.

-Rob miattunk tetted. Azt mondtad áldását adta ránk. Akkor meg mi a baj? Inkább vele lennél?- nézek rá kérdőn.

- Nem. Dehogyis.- vágja rá egyből.- Csak nem szeretem bábtani az embereket.- magyarázza.- Megyek, mindjárt jövök vissza.- száll ki a kocsiból. Oké hogy nem esik neki jól, hogy megbántotta a csajt, de ez már túlzás. Fél ha meglátja akkor nehezen jön velem? Vagy tényleg csak a bűntudat a gond,hogy másnak ártott? Remélem tényleg komolyan gondolta amiket a napokban mondott, és nem csak játszadozik velem.

Rob

Az épületbe lépve ideges lettem. Nem tudom hogy Kira hogy reagál majd, ha meglát. Nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni neki. Sajnos ő az, aki szenved a mi boldogságunkért. Ezért van bűntudatom,nem azért mert megbántam hogy Lucyt választottam. Szeretem őt,nem hagynám el már senkiért. Nem is tudom hogy gondolhatta, hogy Kirával lennék inkább.

Felérve a 20. emeletre, körül néztem. Sehol sem láttam a sajgó szívű lányt. Mindenki köszönt, miközben haladtam a főnököm irodája felé. A folyosón szembe jött velem Kira. Rám nézett,kicsit meglepettnek tűnt.

- Szia.- köszönt halkan.

- Szia.- köszöntem vissza.-Jól vagy?- kérdeztem rá.

- Igen,persze.- mosolygott.

- Felmondani jöttem.- mondtam el.

- Oh. Elmész Lucyval?- kérdezte kicsit szomorkásan.

- Igen. Ott van a családom, és anno Lucy miatt jöttem csak ide.- magyarázom.

- Értem. Mennem kell dolgozni. Sok sikert!- megy el mellettem. Tovább megyek,és a titkárnővel bejelentettem magam. Mr. Monro fogad.

Kicsit idegesen lépkedek vissza az autóhoz. Lucy a telefonjával játszik amikor kinyitom az ajtót. Beülök mellé, mire elteszi a mobilját. Kíváncsian néz rám.

- Na mi volt?- kérdez rá,mert magamtól nem kezdtem bele.

-Elfogadták a felmondásomat, de a szerződésemben benne van az egy hónap felmondási idő. Amit le kell dolgoznom.- mondom el szomorúan.

- Ez azt jelenti,hogy egyedül kell visszamennem.- csügged le.

- Igen, de egy hónap múlva megyek utánad.- fogom meg a kezét.

- Tudom.- teszi az enyémre a kezét.- Ez csak egy hónap. Semmi ahhoz képest,hogy mennyit vártunk eddig egymásra.- mosolyodik el.

- Kibírjuk! Hamar elszáll majd az idő.- mondom én is. Megcsókolom,majd visszaindulunk a hotelba. Holnap délután Lucy felszáll a gépre,és csak egy hónap múlva érinthetem újra.
Viszont utána egy életen át az enyém lesz.

A szállodába érve,szótlanul pakoltunk össze. Egyikünk sem szeretne ilyen sokáig távol lenni a másiktól.

- Elmondod otthon, vagy megvársz?- kezdeményezek beszélgetést.

- Elmondom. Apát ismerve,neki idő kell majd hogy feldolgozza ezt. Tudod milyen. Előre hallom hogy mit fog mondani. Rokonok vagytok ezt nem lehet.- próbálom utánozni apám nély hangját.

- Megfogja érteni. Érzem.- ölelem át hátulról Lucyt. Megfordul a karjaimba, a szemembe néz, mire megcsókolom. Falom édes ajkait, majd az ágyra dőlök azzal a nővel, akit mindenkinél jobban szeretek.

Hogy fogom kibírni ezek nélkül a gyönyőrű szemek nélkül, a csodálatos mosolya nélkül? Minden egyes nap szenvedni fogok a hiányától. Végre megkaptam, végre semmi sem áll az utunkba, de mégis várnunk kell még.