Az Örök Menyasszony [Befejezett]

27.

- Ezt hogy képzeltétek? Rokonok vagytok.- pattan fel apám idegesen.

- Igazából nem.- mondja elhalkuló hangon a nagynéném.

- Nem érdekel. Tudjátok ti miket beszélnének majd az emberek? Ehhez nem adom a nevem.- mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Apa. Kérlek értsd meg,nem vagyunk rokonok igazából, és engem nem a többi ember érdekel,hanem hogy ti elfogadjatok minket! Szeretem őt apa.- néztem rá kérlelve.

- Az kell a kapcsolatodhoz hogy elfogadjam?- kérdi egyszerűen,mire bólintok.- Hát nem fogadom el, úgy hogy felejtsétek el egymást!- fordít hátat.

- Hát jó. Akkor Európába költözök. Hozzá. Úgy volt hogy haza jön,és itt kezdünk új életet együtt, de ha neked ennyire nem elfogadható az hogy végre boldog lennék VELE, akkor majd boldog leszek távol tőled.- fogtam meg a táskám, és elviharoztam. Még hallottam hogy anyám utánam szól hogy ne menjek el, viszont nem bírtam ott maradni. Igaz a többi bőröndért még vissza kell mennem, de a drámai hatás így volt az igaza. Apámra nehezen lehet hatni. Ha valamit eldöntött az úgy van,de ez hátha beválik. Próba szerencse.

Beültem a közeli bárba,és kértem egy sört. Nem szoktam csak úgy sörözgetni, vagy inni, de most így láttam jónak. A pultnál ülve gondolkodtam, amikor csörögni kezdett a mobilom. Rob hívott,de nem vettem fel. Nem tudom miért. Talán csak nem akartam elkeseríteni azzal, hogy apám nem látja szívesen az én oldalamon. Ha sikerül elsimítanom az ügyet,akkor már könnyebb lesz beszélni vele. Az is lehet, hogy beszélt vele az anyja és azért hívott. Kezembe veszem a telefon, hogy mégis visszahívom. Már épp nyomnék a zöld telefon ikonra a neve mellett,amikor egy kezet érzek a vállamon. Odakapom a fejem. Apám mosolyog vissza rám. Lezárom a telefon képernyőjét. Ő leül mellém, és rendel magának.

- Ne haragudj kicsim! Nem Robbal van bajom,vagy azzal hogy boldog vagy,csak annyiszor eljátszottuk ezt, és nem akarom hogy újra átéld! - mondja komolyan, a szemembe nézve.

- Értem, de Rob más.- mondom.

- Mindig így kezdődött.- rázza meg a fejét.

- Nem. Eddig ti szajkóztátok minden pasimnál hogy más, most én mondom.- magyarázom.

- Igaz, de mégis hogy jött ez az egész,hogy Rob és te?- kérdezett rá. Mély levegőt vettem, és mindent elmondtam neki. Mindent. A babát is. Rég beszélgettünk ilyen sokat, és már hiányzott. Így, hogy ismerte a történetünket,könnyebben fogadta el a kapcsolatunkat. Késő este volt, amikor haza értünk. Anyám és Amy még ébren voltak. Kiváncsian néztek ránk, amikor beléptünk a nappaliba, ahol ücsörögtek. Úgy éreztem nekik is tartozok azzal, hogy mindent elmondjak. Apám fogta a kezem bíztatás képp,míg elmeséltem. Sírva mondtam el nekik, hogy abortuszom volt. Nem mertem rájuk nézni,csak apámhoz bújva sírtam. Nagy meglepetésemre nem akadtak úgy ki. Vígasztaltak ahogy apám. Nem mondtak semmit,nem vetettek meg. Ezután még sokat beszéltünk. Nem érdekelt minket hogy az éjszaka elhalad felettünk. Meséltem,és ők is meséltek. Nevettünk, boroztunk és nasiztunk is. Egyetlen ember hiányzott,Rob. Akinek lefekvés előtt írtan egy sms-t,hogy minden rendben,ha felkeltem felhívom. Nehezen tudtam elaludni a hiánya miatt,de végül győzött a fáradtság.

Reggel tényleg az első dolgom volt hogy felhívjam. Reggel? Pff,volt az dél is. Egy kávé mellett elmondtam neki mindent,ami tegnap történt.

-Gondolom,ettől függetlenül, lesz egy komoly beszélgetesem apáddal?

- Még jó hogy, ő az a tipikus lányos apuka. Minden férfival elbeszélgetett, aki csak a közelembe jött. - nevettem.

- Oh. Akkor még jó,hogy van időm felkészülni.- mondta.

- Ne aggódj, a nehezén túl vagyunk! Elfogad minket együtt, és ez a lényeg. Viszont nem okozhatsz csalódást!- hívtam fel rá a figyelmét.

- Nem is fogok,mert Szeretlek.- mondta.

- Én is téged. Hiányzol.- mondom el.

- Te is nagyon. De már csak 29 nap.

- Persze, csak pozitívan.- vigyorgok, optimizmusán.