Hogyan kéne vigyáznom rád? [ TaeGi Fanfiction ]

2. fejezet - Egy idegölő nap idegölő befejezése

Idegesen, vizes hajamba túrva pásztáztam végig a helyiséget, ahol mindenki halál nyugodtan legyezgette a füstöt, mint valami indiánok, akik így próbálnak meg kommunikálni egymással. Én legalább az ajtót nyitva hagytam, de még így sem volt hajlandó jobban szertefoszlani a füst, a tűzjelző pedig még mindig ontotta magából a permetet, ezzel jól eláztatva valamennyiünket. Az a rohadt sípoló hang pedig csak hab volt a tortán.
- Kapcsolja már ki valaki ezt a szart és szóljatok a tűzoltóknak, hogy téves riasztás, mielőtt még őket is ideeszi a fene! - ordítottam el magam, mire Yunghee kissé ijedten ugrott oda a falon található kapcsolóhoz, hogy véget vessen a fülsüketítő szirénázásnak. Ismét végigvezettem tekintetem a konyhán, pontosabban annak „romjain", de bár ne tettem volna, hiszen úgy festett az egész, mintha egy atombombát robbantottak volna fel idebent és - noha nem szokásom - őszintén sírni támadt kedvem a látványtól. Ugyanakkor majd' szétvetett az ideg és rögvest tudni akartam, ki okozta ezt a merényletet az étterem ellen, hogy melegebb éghajlatra küldhessem. Sőt meg merem kockáztatni, hogy az illető nem éri meg a holnapot. - Jól van. - húztam szarkasztikus mosolyra számat. - Akkor most szeretném hallani, melyikőtök volt olyan kibaszottul ügyes, hogy kis híján felgyújtotta a munkahelyünket!
Kérdésemet síri csend követte, ami csak még jobban felhúzott, noha valójában egészen pontos gyanúm volt az elkövető személy kilétével kapcsolatban, aki történetesen összehúzva magát, egy széken ülve lapított, mintha csak láthatatlanná akarna válni. Nos, nem csodálom, hiszen jó nagy szarban van, és ezt nem fogom szó nélkül hagyni, az egyszer biztos. Így kérdésemet immáron inkább csak neki célozva tettem fel ismét.
- Tehát, ha egyesek süketek lennének, azt kérdeztem, ki barmolta szét a konyhát!
- Yoongi, figyelj... - kezdett bele váratlanul Hoseok, ám cseppet sem vagyok kíváncsi a béna magyarázkodására meg védelmi beszédére.
- Nem érdekel a körítés! Az nyissa ki végre a száját, aki miatt most így nézek ki! - mutattam csurom vizes önmagamra egyre dühösebben.
- Hyung... én... én... ne-nem akartam, bocsáss meg... - hebegte halkan, leszegett fejjel a bűnös, ám ez egyáltalán nem tudott meghatni, sőt csak még dühösebb lettem, s mielőtt még bármi egyebet mondhatott volna, nem tudván, ugyanakkor nem is akarván türtőztetni magam, kész voltam kiengedni éktelen haragom, ami a mai nap folyamán felgyülemlett bennem.
- Te basztad tönkre a konyhát, mi!? Úgy tudtam! - rivalltam rá hangosan, mire összerezzent. - Szerinted mi a faszomat fogunk mondani Junghoonnak!? Nem hiszem el, hogyan lehet valaki ilyen szerencsétlen!
- Yoongi, kérlek, fogd vissza magad egy kicsit, még ha nehezedre is esik! Balesetek előfordulnak. - próbált csitítani Yunghee, csakhogy én ezt pont leszarom, mert ezt nem lehet csak ennyivel elintézni. Baleset, meg a nagy...
- Baleset az, amikor az oregano helyett véletlenül bazsalikomot szórsz a pizzára, baszki!
- Komolyan, legyél már egy kicsit megértőbb, hiszen megsérült szegény! - sajnáltatta Hoseok is a kis védencét. Komolyan, csodálom, hogy még egyben van a gyerek, de attól még ő a felelős ezért az egész káoszért, éppen ezért, ha tetszik, ha nem, neki kell elvinnie a balhét.
- Tudod mit? Inkább húzd ki a beled az étterembe és nyugtasd meg a vendégeket, hogy nem égnek bent, mielőtt még fizetés nélkül távoznának, ha eddig még nem tették volna meg, én pedig majd lerendezem ezt úgy, ahogy jónak látom! - mondtam meg a pincér fiúnak a magamét, azzal sarkon fordult és legnagyobb szerencséjére szó nélkül követte az utasításaimat.
- Hol is tartottam? - fordultam vissza a szedett-vedett csapat felé, akik időközben nekiláttak a romeltakarításnak.
- Te jóságos ég! – toppant be ekkor elképedve, tátott szájjal futár társam, Sungmin. – Itt meg mi az apokalipszis történt!?
- Ez egy hosszú történet... - sóhajtott Yunghee.
- De a lényeg az, hogy ma már nem kell több pizzát kiszállítanod, úgyhogy akár vissza is szolgáltathatod azt, ami engem illet. – nyújtottam ki felé várakozóan kezemet, mire zavartan, tarkóját dörzsölgetve kihalászta zsebéből a robogómat indító kulcsot, és egy kisebb dobással átpasszolta nekem.
- Kösz. – biccentett semlegesen, majd oda támaszkodott a pulthoz, Yunghee mellé. – Segítsek?
- Az jó lenne. – mondta a lány, és ekkor éreztem, eljött az én időm. Igen, még mindig dühös voltam, sőt az nem is kifejezés, azonban a halálnak sem volt kedve beállni takarítani és itt maradni ennek a zűrzavarnak a kellős közepén, annak ellenére, hogy ma be se kellett volna jönnöm, mégis lényeges időt tartózkodtam itt és korántsem kedvtelésből.
- Akkor én megyek is. Majd holnap találkozunk, sziasztok! – próbáltam angolosan távozni, kezem pedig már a kilincsen volt, amikor egy hang megtorpanásra késztetett.
- Vidd magaddal Taehyungot is! – kiáltott Yunghee, mire szemöldökeim az egekbe szöktek és megpördültem tengelyem körül.
- Már miért vinném!? –vontam jogosan kérdőre az éppen mosogató lányt.
- Azért, mert szépen megkérlek, hogy kísérd el őt az orvoshoz.
- Az év vicce! – csaptam össze tenyerem, nevetést imitálva. - Mondd csak, minek nézel te engem, valamiféle dadának!? Miért nem viszed el mondjuk te?
- Figyelj, felőlem akár itt is maradhatsz takarítani, ha annyira szeretnél, de akkor holnap reggelig suvickolhatod a pultokat!
- Hogy te mindig tudod, hogyan kell megzsarolni az embereket!- csóváltam fejemet szem forgatva. - Különben meg képtelen egyedül elmenni, vagy mi?
- Hé, skacok, mi a helyzet konyhafronton? - csatlakozott hozzánk ismét Hoseok, nem túl nagy örömömre.
- Reggelre talán meg lesz... – jegyezte meg sóhajtva Yunghee. - Mellesleg de jó, hogy jössz! Akkor elvihetnéd te Taehyungot az orvoshoz, ha már Yoongiban nincs ennyi empátia.
- Oh, hát én nagyon szívesen elviszlek! - mosolygott idegesítő kedvességgel, az említett személy mellé lépve, aki egyetlen hang nélkül gubbasztott még mindig ugyanazon a széken.
- Oké, felőlem azzal megy, akivel akar, engem nem izgat, csak had húzzak már haza minél előbb!
- Menj, de holnap te fogsz magyarázkodni Junghoon előtt, ha tudomást szerez erről az egészről. – tájékoztatott Yunghee.
- Tőlem aztán... - vontam vállat, majd ismét megkíséreltem végre elindulni, csakhogy ekkor egy rántás a pólóm szélén megállásra késztetett.
- Hyung, én veled szeretnék menni! – kérlelt lebiggyesztett ajkakkal Taehyung, amin igencsak meglepődtem, tekintetettel iménti leteremtésemre, azonban továbbra sem óhajtottam őt pesztrálni.
- Ez nem kívánságműsor. – hámoztam le nem törődöm módon a nálam kicsivel magasabb fiú kezét a ruhámról.
- Akkor egyedül megyek! – jelentette ki elszántan, amit én végre egy igazán helyén való opciónak találtam.
- Na látod, ez egy remek ötlet! – paskoltam meg elégedetten vállát.
- Biztos ne kísérjen el valaki? – érdeklődött Hoseok.
- Elboldogulok. – mosolyodott el halványan a kérdezett, s megindult a raktár felé, gondolom, hogy vissza vigye a konyhai ruházatát.
- Akkor hello... - intettem halkan elköszönve a többiektől, miközben azon voltam, hogy végre elszabaduljak innen, csakhogy amint az ajtóhoz léptem, hogy távozzak, az olyan sebességgel vágódott ki az ellenkező irányba, vagyis felém, hogy majdnem az arcom bánta, így kissé hátrahőkölve, váratlanul egy roppant ideges ábrázatú főnökkel találtam szemben magam. A fenébe! Azt hittem, még holnapig megúszom ezt a kínos találkozást.
- Mi van itt? Miért szólt a tűzjelző? Nagyon remélem, hogy csak véletlenül indult be, mert... - hadarta nagy bőszen mondandóját, mire mindenki felkapta fejét, amikoris tüzetesen körül tekintve a konyhán megcáfolódott benne a „csak véletlen volt" felvetés. – Azt a rohadt...! Most azonnal tudni akarom, mi történt itt és, hogy ki tehet erről az egészről! – tajtékzott dühtől szikrázó szemeivel, akárcsak én az az előbb, s persze megint senki nem volt képes kinyitni a száját, így rám hárult a feladat, hogy beszámoljak az eseményekről.
- Az a helyzet, hogy történt egy kis baleset a gyakornokunkkal... - kezdtem bele higgadtan, leplezve, hogy mennyire feldühített engem is ez az egész, amire kérdőn, felvont szemöldökkel szegezte nekem morcos tekintetét, így folytattam. – Éppen csak egy pillanatra fordultam el, mert Hoseok kérdezett valamit, s mire visszanéztem, már csak a nagy füstgomolyagot láttam.
- Szóval azt mondod, hogy ez Taehyung műve? – csodálkozott el Junghoon, mire tettetett szánakozással hajtottam le fejem.
- Sajnos igen.
- Te meg miről beszélsz, Yoongi!? – szólt közbe Yunghee. – Hiszen itt se...
- Jó, oké, átugrottam a kisboltba. Azt hittem öt percig csak magára lehet hagyni, de úgy látszik tévedtem. Sajnálom. – próbáltam kihúzni magam a csávából, mielőtt még Yunghee lebuktatna, ugyanis nem hiányzik, hogy elveszítsem az állásomat. Igen, tudom, hogy hazudni nem szép dolog, de ez egy kegyes hazugság volt és végtére is, a lényegen nem változtat, miszerint ez a kölyök barmolta szét a kócerájt. Azt pedig senki ne mondja nekem, hogy ennyire életképtelen felügyelet nélkül, mert akkor ez egyet jelent azzal, hogy alkalmatlan erre a munkára és előbb vagy utóbb Junghoon úgyis kitenné a szűrét. Ezzel csak megkímélem őt az esetleges későbbi veszteségektől, tehát még jóformán hálás is lehet nekem. Yunghee már újra szóra nyitotta volna száját, főnökünk azonban gyorsabb volt.
- És hol van most Taehyung? – pásztázta végig a területet, mint valami radar.
- I-itt vagyok... - hangzott a halk válasz a raktár felől, ahonnan fejét kidugva kukucskált ki az említett.
- Magyarázd el nekem, mi történt, Taehyung! – szólt rá valamivel finomabban, de a fiú még így is szinte remegett, miközben félve közelebb araszolt.
- Én... én csak... csak csináltam a pizzákat, Yoongi hyung meg ment orvosolni, de mondta, hogy ön mindjárt jön és én próbáltam megsütni a pizzákat, de nem sikerült. N-ne haragudjatok... -
- Micsoda!? – vetült rám rögvest Junghoon szigorú pillantása. Hogy a ménkű esne ebbe a gyerekbe! Nem igaz, hogy még a pofájának is muszáj eljárnia...!
- Te is tudod, hogy egyetemre kellett mennem. Azt mondtad, nem sokára jössz, ezért reméltem, hogy addig csak életben tud maradni, de nem gondoltam, hogy ennyire kétbalkezes...
- Ez nem mentség! - rivallt rám dühösen, s itt éreztem, nem sok jóra számíthatok, de ha rajtam múlik, Taehyung sem. - Arról volt szó, hogy itt maradsz, míg vissza nem érek. Akkor még is milyen alapon hagytad magára Taehyungot?
- Csak nem gondolod, hogy este kilencig itt vártalak volna? Nehogy már én legyek a hibás azért, mert amihez ez a kölyök hozzányúl, azt gallyra vágja. Még saját magában is csak kárt tesz!
- Yoongi, te nem fogod fel, hogy miről van szó?
- Dehogynem. Arról, hogy óriási bakot lőttél az új kolléga jelölttel.
- Na jó, betelt a pohár! Nem tűröm ezt a stílust egyetlen alkalmazottamtól sem. Most azonnal tűnj el a szemem elől! - kiabált magából kikelve.
- Ahogy akarod... - vontam vállat hetykén, mint akit cseppet sem izgat a dolog, holott igenis féltettem az állásomat, csupán úgy éreztem meg kell védenem magamat. Elvégre nekem van igazam, nem? Ráadásul nem akartam megvárni, hogy Junghoon büntetésből engem is befogjon takarítani, ezért a lehető leggyorsabban, szó nélkül távoztam az épületből, ám nem sokkal utánam Taehyung lépett ki, akiről ezek után tudomást sem voltam hajlandó venni. Megkerestem járgányomat, azzal fel is pattantam rá, majd elkezdtem felcsatolni bukósisakomat, s már indultam is volna, amikor akaratlanul ismét a látóterembe került az ajtótól nem messze, tanácstalanul ácsorgó fiú.
- Most merre induljak? – meredt maga elé motyogva. Ezek szerint nem idevalósi, vagy mi a fenéért ácsorog ott, mint valami szerencsétlen? Várjunk csak... Egyáltalán mit érdekel ez engem? Észre sem vettem, hogy már egy ideje csak bámultam, magam sem tudom miért. Semmi kedvem ide-oda furikázni vele, de most hagyjam itt egyedül? Majd, ha a többiek végeznek, valaki elviszi? Igen, pontosan így lesz! Nem az én felelősségem... vagy mégis...? Fogalmam sincs, miért izgat engem, hogy ezek után mihez kezd, hiszen nagy valószínűséggel holnaptól már úgy sem látom, ráadásul a munkán kívül tényleg egy szemernyi közöm sincs hozzá, mégis váratlanul, saját magamat is meglepve gurultam oda elé, aminek következtében ijedten hátrált néhány lépést.
- Elvigyelek?
- De hát azt mondtad, hogy... - pislogott rám értetlenül.
- El akarsz jutni az orvoshoz, vagy sem? Ez az utolsó lehetőséged!
- Még sohasem ültem ilyesmin. – vezette végig tekintetét a járművön kissé félve.
- Nem is fogsz, ha nem pattansz fel most rögtön! – figyelmeztettem, mire habozás nélkül felkászálódott mögém.
- Sajnos nincs még egy bukósisakom, de nem fogunk olyan gyorsan menni, viszont akkor is kapaszkodj erősen! – mondtam tájékoztató jelleggel, s rögvest megéreztem két karját átfonódni derekam körül.
- Í-így? – kérdezte bátortalanul.
- Igen... így... - nyeltem nagyot a furcsa érzés hatására. Még soha, senki nem ült mögöttem ezen a robogón... Aigoo, Yoongi, te tiszta hülye vagy! Ez nem holmi béna, klisés dorama, ráadásul egy fiúról beszélünk! Azzal megráztam fejem, hogy kiűzzem eme értelmetlen gondolatokat elmémből, s rátapostam a gázra.