Hogyan kéne vigyáznom rád? [ TaeGi Fanfiction ]

4. fejezet - Egy cipőben

Oké, ahogy sejtettem, az első előadásra már nem értem oda, de sebaj. Egy órával kevesebb unalmas fejtámasztás. Viszont az anyagot mindenképpen be kell majd valahogy pótolnom, ha nem akarok lemaradni és a vizsgák előtt idegeskedni, amik meglehetősen kemények, hiszen mégiscsak egy orvosi egyetemről beszélünk. Valójában még mindig nem igazán fogom fel, hogyan kerülhettem be éppen én ide, de annyi szent, hogy nem kevés erőfeszítés árán sikerült összehoznom, amit azonban egyáltalán nem magam miatt csináltam, hanem kizárólag a bátyámért, Yeongsuért. Minden bizonnyal ő adott erőt hozzá, hogy végigcsináljam, és csak is neki köszönhetem mindezt. Persze, ha választhatnék, inkább lennék egy egyszerű pizza futár főállásban, mintsem, hogy a testvérem nélkül gebegjek az egyetemen. Ugyanis ehhez, hogy én jelenleg ott tarthassak a tanulmányaimban, ahol jelenleg vagyok, az kellett, hogy elveszítsem őt. Hiszen őszintén szólva engem sohasem érdekelt különösképp az orvostudomány, ellentétben Yeongsuval, akinek minden álma az volt, hogy neves orvos lehessen, ez azonban már sohasem válhat valóra, amiért a mai napig saját magamat okolom. Csakis ezért; az ő iránta érzett szeretetem és tiszteletem révén döntöttem úgy, hogy minden áron megpróbálom elérni az általa olyannyira áhított célt, bizonyítva ezzel, milyen fontos is a számomra. Ez az egyetlen ok, amiért fejest ugrottam ebbe a számomra oly' távolinak és lehetetlennek tűnő világba, és próbálom megállni a helyem. Ez persze koránt sem egyszerű, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy egy napon olyan ember válhasson belőlem, aki ő maga is szeretett volna lenni, és akire büszke is lenne...

A második óra előtt besereglő diákok között legnagyobb örömömre megpillantottam Seokjint, egy másik szakon lévő hallgatót, akivel van pár közös óránk és ezalatt sikerült egész jól összehangolódnunk. Mivel nem vagyok az a barátkozós típus, így egyedül ő az, akivel el tudom múlatni az időt itt az egyetemen, illetve akinek időnként sikerül kicsalogatnia a csigaházamból is. Általában elég csendes, de nagyon figyelmes és gondoskodó személyiség, akivel komoly témákról is éretten el lehet beszélgetni, ráadásul egy beteg gyerekeknek fenntartott otthonban önkénteskedik. Ez alkalommal is, amint észrevett, egyből megindult felém, majd kezében szorongatott holmiját letéve a padra, helyet foglalt mellettem, s kedves mosolyával arcán köszöntött.
- Mi újság, Yoongi-yah? Hogyhogy nem voltál az előző órán?
- Nos, ez egy hosszú történet... - sóhajtottam fel, lepörgetve szemem előtt a tegnapi nap, illetve a ma reggel eseményeit.
- Én ráérek. Van időnk bőven, míg ide ér a tanár. – adta tudtomra, hogy ő igen is kíváncsi az én kis sztorimra. – Amúgy sem történt velem mostanában semmi izgalmas, úgyhogy ki vele!
- Aish! Kész katasztrófa... - terültem el az asztalon, felé fordulva.
- Valami baj történt? – fürkészte tekintetemet aggódva, mire én ismét mély levegőt véve, horrorba illő narrációval kezdtem bele mesémbe.
- Minden tegnap reggel kezdődött... Ugyebár szabadnapos lettem volna, de a főnököm behívott, hogy ügyeljek egy új gyakornokra. Ezzel még fogjuk rá, hogy nem is lett volna akkora gond, leszámítva persze, hogy nem hagytak aludni, de az a srác egy két lábon járó szerencsecsomag. Nagyjából egy óvodás értelmi szintjén áll, arról nem is beszélve, hogy szinte minden mozdulatával pusztulást hagy maga után. Ami pedig a hab volt a tortán, hogy mivel délután óráim voltak és ott hagytam őt, mire visszaértem, kis híján felgyújtotta a konyhát, amiért természetesen engem vettek elő... - aztán töviről-hegyire elmeséltem Jinnek, mi minden szörnyűség történt még velem ebből kifolyólag, melyet ő figyelmesen, sokszor fel-felcsodálkozva hallgatott végig.