Hogyan kéne vigyáznom rád? [ TaeGi Fanfiction ]

5. fejezet - Mostantól minden más lesz

"Vigyáznom kéne rád." – ezt most komolyan én mondtam volna? Kezdem azt hinni, hogy tényleg elmentek otthonról. Agyamra ment a sok pizza és a tanulás? Meglehet. Néhány nappal ezelőtt még álmomban sem gondoltam volna, hogy én valaha bárkinek is ilyesmit fogok mondani, erre tessék; itt áll előttem megszokott, mondhatni nyugalmas életem lerombolója, akit én éppenséggel ismét haza szándékozok vinni. Oké Yoongi, most még elfuthatsz. Most még mentheted az irhádat. Gyerünk már...! Aish! Be kell látnom, hogy bármilyen hihetetlen, de talán valahol mélyen legbelül még nekem is van egy szívnek nevezett szervem, ami újból győzedelmeskedett az eszem felett, maradásra bírva. Ahogy pedig jobban elgondolkodtam Yeongsu sírjára pillantva, egészen biztos voltam abban, hogy a helyemben ő is ezt tenné. S már csak ezért is véltem úgy, hogy nem hiába cselekszem ekképpen. Ennyivel különben is tartozom Taehyungnak azért a sok szemétségért, amit a fejéhez vágtam, holott ő mindvégig kedves volt velem, függetlenül attól, mennyire megnehezítette a dolgomat, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindezt nem szándékosan tette.

Amikor tekintetemet visszatereltem a velem szemben némán ácsorgó fiúra, csodálkozva, ugyanakkor hálásan mosolyogva figyelt engem. Ilyen lenne az, amikor jót cselekszünk valakivel? Számomra felettébb furcsa és ismeretlen, ugyanakkor valahogy mégis jó érzéssel töltött el ez a dolog, holott pontosan tudom, hogy nem egy leányálom, amire vállalkozom, legalábbis a nemrég történtekből ítélve biztosan nem.
- Akkor... jössz vagy maradsz? - törtem meg az idilli csendet, titkon félig-meddig remélve, hogy az utóbbi mellett dönt, persze erre vajmi kevés esély volt, s ez be is igazolódott, amikor bólintva egyet szorosan mellém lépett, jelezve, hogy készen áll az indulásra, így hát a temető bejárata előtt parkoló robogóm felé vettük az irányt.

Nem meglepő módon, egész úton az járt a fejemben, hogy mégis mihez fogok most kezdeni. Vagyis, hogy hogyan fogom én ezt az egészet kivitelezni, na meg túlélni? Soha nem laktam még együtt a családomon kívül senkivel, akiket amúgy is alig láttam, mert a szüleim vagy a munkájukkal voltak elfoglalva, vagy csak egyszerűen nagy ívben szartak a fejemre, a bátyám pedig a tanulmányai miatt viszonylag hamar elköltözött otthonról, sőt még csak egy háziállatom sem volt. Nem sok tapasztalatom van e téren, hogy milyen is az, amikor meg kell osztanod a teljes életteredet, sőt, magát az életedet is egy másik személlyel, aki ráadásul az én esetemben szinte idegennek számít. Nem mellesleg pedig már azt is bebizonyította, hogy még csak otthon sem hagyhatom őt egyedül, felügyelet nélkül. Egyetemre járnom és dolgoznom viszont muszáj, pláne, hogy most már magamon kívül még egy emberről gondoskodnom kell, vagy legalábbis kéne. Vicces, hogy nemrég még jól leosztottam Jint, mondván, hogy én aztán biztosan nem fogok ilyesmibe belemenni és most mégis itt tartok. Úgy látszik, tényleg nincs ki mind a négy kerekem. Szinte egy pillanat alatt teljesen meghülyültem. Ebben valószínűleg közre játszhat az, hogy jelenleg túlságosan együtt tudok érezni Taehyunggal ahhoz, hogy csak úgy magára hagyjam őt. Ugyanakkor, az igazat megvallva, kissé kétségbeesettnek és tanácstalannak érzem magam a helyzet miatt. Biztosan jól meggondoltad ezt, Yoongi? Vajon mi vár rám ezek után?