Hogyan kéne vigyáznom rád? [ TaeGi Fanfiction ]

3. fejezet - Kényszervendég

[...]

- Hű, de szép lakásod van, hyung! – ámuldozott a barna hajú, mihelyst a lámpát felkapcsolva szeme elé tárult lakhelyem, ami valójában egyáltalán nem volt valami nagy szám, neki láthatóan mégis nagyon tetszett, így habozás – illetve cipője levétele - nélkül egészen a nappali közepéig trappolt, ahol izgatottan tekintett körbe a kicsiny apartmanban.
- És én takarítom, úgyhogy örülnék, ha levennéd a cipődet! – jegyeztem meg szúrós pillantásokat küldve felé.
- Hoppácska... - pislogott le zavartan lábbelijére és gyorsan kibújt belőlük. – Bocsánat, hyung. – mosolygott ártatlanul, visszahozva és letéve őket a bejárathoz.
- Aigoo... - néztem rá fejemet csóválva, majd bezártam az ajtót. – Éhes vagy?
Szó sincs róla, hogy elakarnám kényeztetni, de elvégre mégis csak a „vendégem", vagy mi, még ha nem is repesek az örömtől ennek tudatában.
- Mint a farkas! – vágta rá egyből.
- Akkor rendelek valamit, oké? Mit szeretnél enni?
- Azt, amit te, hyung! – jelentette ki vidáman.
- Mit szólnál egy kis jajangmyeon*-hoz? – kérdeztem, közben megindulva a fürdőszoba felé, hogy kezet mossak.
- Az az a... megvan... Igen, az szupi! – habogott elgondolkodva magában, mintha soha életében nem hallott volna még az idehaza egyik legközkedveltebb kajáról, de valójában nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. Biztosan csak fáradt.
- Mellesleg, ha szükséged lenne a mosdóra, akkor itt találod. – szóltam ki neki immár az említett helyiségből.
- Rendicsek!
- Gyere, te is mosd meg a kezed! – s már jött is utánam, aztán amikor végzett, „értelmes" ember módjára természetesen a képembe fröcskölte a vizet.
- Hé, ezt meg ne próbáld még egyszer! – emeltem fel figyelmeztető jelleggel mutatóujjam, mire ő csak nevetett. Komolyan, mint egy kisgyerek.
- Bekapcsoljam a tévét?
- Ühümm. – bólintott aprót, miközben visszatértünk a nappaliba.
- Mit szeretnél nézni? Zene, híradó, sport, esetleg természetfilm? – érdeklődtem, mihelyst törökülésben elhelyezkedett a kanapén.
- Rajzfilmet szeretnék! – mondta fülig érő szájjal. Hát persze... Ki hitte volna? Valami azt súgja, ez a srác tényleg leragadt az ötévesek szintjén.
- Ahogy gondolod...
Miután megkerestem neki a kedvére való műsort, kissé arrébb vonultam, s a konyhapulthoz tartozó bárszékre leülve tárcsáztam a kedvenc – és egyben a környék legjobb - jajangmyeon éttermem. Uh, remélem még szállítanak ki ilyenkor - gondoltam, miközben a fali órára pillantva megállapítottam, hogy igen későre jár már. Végül legnagyobb szerencsénkre még sikerült rendelnem magunknak egy-egy adagot, majd helyet foglaltam a kanapén a jövevény mellett, aki, míg vártuk a kaját egyre csak tapsikolt és énekelgetett az aktuális, jócskán kisgyerekeknek való műsor bűvöletébe esve. Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy lett egy gyerekem. Remélem azért a seggét nem nekem kell majd kitörölni...

[...]

Mihelyst megérkezett a késői vacsora, azonnal nekiláttunk, hogy mihamarabb megtömhessük korgó gyomrunkat, hiszen már én is kezdtem igencsak éhes lenni. De ami ez után az asztalnál történt... Először is, szinte kapásból leette magát, ezért kénytelen voltam valami előkeféleséget a nyakába akasztani. Másodszor pedig úgy csámcsogott, mintha csak muszáj lett volna. Aztán, amikor éppen egy falatot próbáltam eljuttatni a számba, ő szinte az arcomba mászott és kinézte onnan.
- Mit csinálsz? – néztem rá értetlenül, összevont szemöldökkel.
- Adj az én számba is!
- Te most azt akarod, hogy etesselek meg? – akadtam ki kérésén, amire válaszként hatalmasra tátotta száját akár egy oroszlán, mintha csak be akarná kapni a fejem. Gondolom ezt egy igennek kéne vennem. - Még is, hány éves vagy te? – kérdeztem tőle egy értetlen fintor kíséretében. Egy pillanatra ezen is elgondolkodott, amit én már felettébb furcsáltam, de beértem annyi magyarázattal, hogy lasabban forognak az agykerekei, mint egy átlag embernek.
- Tizennyolc. Miért?
- Ah, felejtsd el... - sóhajtottam, majd odanyújtva neki az általam felcsípett húst, amit be is kapott, jóízűen nyámmogni kezdett rajta.
- Ez olyan finom, hyung! – mondta már vagy tízedszerre. – Most én neked! – vigyorgott, azzal vette is fel tányérjából a tésztát. Mielőtt azonban megállíthattam volna, hogy elkerüljem ügyetlenkedését, az étel már a pólómon és az ölemben volt.
- Aish! Figyelj már oda kicsit, most nézd meg! – mutattam ingerülten az összekoszolt ruháimra.
- Bocsánat, véletlen volt. – húzta el száját szomorúan.
- Inkább maradjon mindenki a saját tányérjánál, rendben?
- Rendben... - hajtotta le fejét, miközben én megkíséreltem helyrehozni a helyzetet, amennyire az egy szalvétával lehetséges volt.