Veszélyes Vonzalom //Befejezett

18. Egyedül, de újra együtt

Mikor Adam felvonyított, ösztönösen mindenki követte őt. Az egész erdő a hangunkkal telt meg.

Másnap reggel másra sem tudtam gondolni, csak a telihold éjjelére. A visszaváltozás is borzalmas fájdalmakkal járt. Ha ezt minden alkalommal át kell élnem, lassan beleőrülök. Nem tudom, hogy a többiek hogyan bírják ezt.
- Adam, minden rendben? - kérdeztem gyanakvó tekintettel. Olyan furcsán viselkedett tegnap óta. - Alig szólsz hozzám. Jól vagy?
- Persze. Nincs semmi bajom - motyogta, és végre valahára rám nezett. Gyönyörű kék szemeiben azonban nem láttam őszinteséget. Bánat sugárzott belőlük, majd élénk sárgara változtak.
- Figyelj, ha tényleg van valami, nekem elmon... - nem tudtam befejzni, mert közbe vágott.
- Mondom, hogy semmi! - csattant fel indulatosan. A bögrét, amit eggig a kezében szorongatott, lecsapta az asztalra, majd az apró szilánkokra törve hullott szét a csempére. Adam-nek egy pillanatra elakadt a szava és bűnbánás suhant át az arcán, de nem tartott sokáig, ugyanis egy pillanattal később már hűlt helyét találtam. Döbbentem néztem a pult mellé, ahol eddig állt, majd lehajoltam, hogy összeszedjem a törmeléket és a nagyobb porcelándarabokat. Pár perc alatt összesöpörtem, de vegig azon töprengtem, hogy miért videlkedett így Adam. Ritka, hogy valamiért ennyire felkapja a vizet. Olyankor szokta, mikor engem veszély fenyeget, vagy amikor önmagát ostromolja. Nem tudom, hogy ezek miatt, vagy egy harmadik, teljesen más ok miatt, de segítenem kell neki. Ő is állandóan megment, most rajtam a sor, hogy kihúzzam őt a saját maga által ásott gödörből.

Órák hosszadt hívogattam és SMS-eztem neki, de semmi reakció. Felhívtam a falka összes tagját, de egyikük sem látta tegnap éjjel óta. Vagy valami komoly dolog történt, vagy csak olyan szarul érzi magát, hogy senkivel nem akar beszélni.
Még velem sem... Idegesen sétáltam fel-alá az egész házban, mígnem úgy döntöttem, hogy haza megyek. Úgyis ritkán látom a szüleimet, mert állandóan Adam-ékkel lógok. Úgy gondoltam, hogy otthon elterelem valamivel a figyelmemet, aztán holnapig biztosan megbékél és előkerül.

Négy nap telt el, és semmi. Nem hívott, nem keresett, az én "zaklatásomra" pedig még mindig nem reagált. Lassan az őrület szélén állok. Nagyon aggódom érte. Jason-nel bejártuk az egész erdőt, átmentünk mindenkihez, még az iskolát is többször bejártuk, de nem akadtunk a nyomára. Ha a legjobb barátom nem állna most is mellettem, nem tudnám, mihez kezdenék. Ő tartja bennem a lelket, ismét. Ő az egyetlen mencsváram, ha Adam magamra hagy.
- Visszajön - bíztatott Jason és mellém kuporodott a kanapéra. Észre sem vettem magamon, hogy megint üres tekintettel meredek a semmibe.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Egyszer már elhagyott hosszabb időre. Mi van, ha ez örökre szól? - kérdeztem ketségbeesve. Jason válasz nélkül hagyva, némán magához húzott és átölelt. A karjaiban kicsit megnyugvást leltem. Mélyen beszívtam férfias illatát és fejemet a mellkasára hajtottam. Egy jó darabig így ültünk ott a faházban, a kanapén. Nem volt szükségünk szavakra, anélkül is tisztában voltunk a helyzettel. Azt viszont nem értettem, hogy miért segít Adam felkutatásában. Hiszen elég csúnyán összevesztek legutóbb.

Mivel már esteledett és fáradtak is voltunk Adam keresése miatt, mind a ketten bealudtunk. Az éjszaka közepén felriadtam egy rémálom miatt.
- Nee! Adaaaaam!! - ordítottam torkom szakadtából. Odarohantam a szakadék széléhez, de késő volt. Szerelmem a mélybe zuhanva egyedül hagyott. Örökre. Zokogva térdre estem, majd két erős kar átölelt. Felnéztem rá, és Jason könnyes szemeit pillantottam meg. Ott, a szakadék szélén összeölkezve sírtunk. Újra és újra Adam megállíthatatlan zuhanása játszódott vissza a fejemben.
- Neee! - sikoltottam, mire valaki megragadta a karomat.
- Csssss... Semmi baj. Itt vagyok. Csak álmodtad - nyugtatott egy ismerős hang. Kinyitottam könnyáztatta szemeimet és Jason aggodó tekintetével néztem farkasszemet. Kicsit lenyugodtam, mert rájöttem, hogy az nem a valóság volt.
- Te soha ne hagyj el - kértem komolyan a legjobb barátomtól. - Soha.
- Ígérem.. Én mindig itt leszek. Nem hagylak egyedül.. soha - mondta és ismét átölelt. Hiszek neki. Tudom, hogy én is fontos vagyok számára, ahogy ő is nekem. Tudom, hogy nem hagyna el. Habár Adam-ről sem gondoltam soha, hogy egyszer csak lelép. Megint...

Hetek teltek el..
Adam-nek még mindig nyoma sem volt. Féltem, hogy soha többé nem láhatom, hogy soha többé nem ölelhetem, hogy soha többé nem csókolhatom. Hianyzott ő maga, a lénye.
Arra eszméltem fel a szokásos bambulásomból, hogy kopognak az ajtón. Mivel egyedül voltam otthon - Anyuék elmemtek két napra kikapcsolódni. Nem akartak itthon hagyni egyedül, de én nem voltam hajlandó velük menni. Lehet, hogy Adam pont akkor jön vissza, amikor én nem vagyok itt, így inkább nem kockáztattam. -, így nem vártam, hogy ajtót nyissanak. Felkaszálódtam a kedvenc bőrfotelemből és kibotorkáltam a bejáratiajtóhoz. Mikor kitártam azt, hihetetlenül ledöbbentem. Hogy lehetséges ez? Hazajött? És pont most?
- Úristen - motyogtam.
- Szia, Sarah - köszönt hatalmas vigyorral a képén.
- Beth!!!! - kiáltottam el magam, és azonnal a nyakába ugrottam. Szemeimbe könnyek gyűltek, de most nem olyanok, mint az utóbbi hetekben. Ezek örömkönnyek voltak. Ott bőgtünk összeakaszkodva az ajtóban. Csak hosszú percek után engedtük el egymást.
- Hogy kerülsz ide? Mi történt? Miért most? - kérdeztem hadarva.
- Mindent elmesélek, csak megengeded, hogy előbb beköszönjek anyuéknak és átöltözzek? - kérdezte mosolyogva.
- Mi? Persze. Te ide jöttél először? - kérdeztem hüledezve. Csak akkor pillantottam meg a ruháját. Koszos, poros, szakadt és helyenként elszíneződött a vértől.
- Mindjárt jövök - mondta és vámpírsebességgel elsuhant. Én visszamentem a házba. Az ajtót nem zártam be, hogy Bethany be tudjon jönni. A konyhában kinyitottam az orvosi hűtőnket. Igen, nekünk van egy ilyen. Nem túl nagy, éppen elfér benne néhány vértasak, infúzió és gyógyszer. Mivel mindkét szülőm orvos, ez nálunk alap felszereltség.
Kivettem egy tasak nullás vért, majd visszamemtem a nappaliba. Letettem a zacskót a dohányzóasztalra, kikapcsoltam a TV-t és vártam, hogy legjobb barátnőm visszaérjen.
Két gyors kopogás után Bethany már be is engedte magát. Helyet foglalt mellettem és rámnézett.
- Ez az enyém? - kérdezte megnyalva felső ajkait. Ezzel a mozdulattal kivillantotta nagy szemfogait, ami kicsit megrémített, de tudtam, hogy sosem bántana.
- Igen - mondtam és a kezébe adtam a zacskót. Irdatlan gyorsasággal felnyitotta és az utolsó csepp vérig az egészet kiszívta.
- Fuhh.. Köszönöm. Hetek óta nem ettem - mondta Beth, miután letörölte szájáról és álláról a vörös maszatot. Nem volt túl gusztusos látvány.

Sziasztok. Végre megírtam az új részt. Ha tetszett, kérlek kattints a csillagra és írj egy kommentet. Sietek a következővel.
Puszi :3

Nagyon-nagyon köszönöm a sok pozitív kommentet. Hihetetlenül jól esik olvasni. Na meg persze a vote és megtekintésszámok is elképesztőek számomra. Az pedig, hogy #5 helyen van/volt a könyvem a kategóriában, felfoghatatlan. Nagyon szépen köszöm ❤

Ui: Mivel elfelejtettem Sarah szüleinek foglalkozását és hiába kerestem az eddigi részekben, nem találtam, most úgy döntöttem, mind a ketten orvosok. Habár az is lehet, hogy eddig nem is írtam le. Nem tudom. Ha ti tudjátok, írjátok meg kommentbe 😂😘