Yuuri az óceános ötletem hallatán csak még döbbentebb arcot vágott.
-H-Hát...nem is tudom...-motyogta zavartan, és tekintetét a földre tapasztotta. Még véletlenül sem akart a szemembe nézni.
Végül is sikerült rávennem, hogy lemenjünk. Miután elkészülődtünk, el is indultunk Makkachin kíséretében. Mikor megérkeztünk, Yuuri tanácstalanul nézett a szemembe. A mai napon először.
-Miért is jöttünk ide?-kérdezte szelíden.
-Hmmmm csak úgy! Tudod, én imádom nézni az óceánt, gondoltam, neked is biztosan tetszene-mondtam, miközben a horizontot néztem.
Leültem, és megpaskoltam magam mellett a homokot, jelezve a fiúnak, hogy üljön mellém. Amit nagy örömömre meg is tett. Alig pár centire csücsült tőlem, amitől majdnem kiugrott a szívem a helyéről.
A "közös pillanatunknak" Makkachin vetett véget, ugyanis közénkfurakodott, ezzel odébbnyomva Yuurit. Sértődötten néztem a kutyára, majd tekintetem felvándorolt a japán fiúra. Yuuri mosolyogva nézte Makkachint, majd bele is túrt a kócos bundájába.
Egy ideig csak simogatta a kutyust, majd az egyik ujjával elkezdte csavargatni Makkachin egyik göndör tincsét. Látszott, hogy valamin gondolkozik. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, ám nem akartam faggatni. A tenger felé fordítottam a fejem, majd megszólaltam.
-Tudod, Yuuri...ez a part teljesen úgy néz ki, mint Szentpéterváron...
A fiú azonban nem válaszolt.
"Miért nem szól hozzám??"
Már épp kezdtem kétségbeesni, amikor végre megszólalt.
-Még régen, amikor Kanadában tanultam-kezdett bele, majd folytatta is-volt egy lány, aki mindig rajtam lógott...mármint, állandóan a nyomomban volt, rengetegszer rámírt csak úgy, és mindig megcsinált nekem mindent kérés nélkül.
Yuuri mondanivalójára mindig 10000%-osan odafigyelek, de ez a téma még nagyobb fókuszálást váltott ki belőlem. Még mindig a vizet figyeltem, de teljes mértékben Yuurire koncentráltam, és arra a kis....khm...hölgyeményre, akiről beszélt.
-Egyszer lesérült az egyik barátom. Elég súlyosan. Annyira, hogy kórházba szállították. A lány és én meg a várakozóban vártuk a fejleményeket vele kapcsolatban. Nagyon aggódtam. És féltem. Úgyhogy...-itt vett egy nagy levegőt, és lesütötte a szemeit-elkezdtem sírni. Tudom, gyerekes. De nem tudtam megállni. A lány, amikor meglátta, hogy sírok, azonnal odajött hozzám, és megölelt. Csak vigasztalni akart, semmi rossz szándéka nem volt. És mégis...én...ellöktem magamtól-fejezte be halkan.
Elsőre azt akartam mondani, hogy "Megérdemelte, minek nyomult rád", viszont mivel ez nem volt alkalomhoz illő, másik válasz után kellett kutatnom.
-Wow, miért?-kérdeztem félig nevetve, ugyanis elképzeltem a nyomulós csajszi felháborodott fejét.
Yuuri felhúzta a térdeit maga elé, majd köréjük fonta a karjait, és úgy kezdett bele a válaszba.
-N-Nem tudom...nem akartam gyengének tűnni...szerintem-motyogta bánatosan, és a térdei közé fúrta a fejét.
-Ez hülyeség-vettem le a tekintetem a tengerről, és néztem rá a fiúra.-Attól még nem leszel gyenge, hogy sírsz. Minden ember szokott. De ha még az is lennél, az sem lenne baj. Azért vagyok itt, hogy segítsek kijavítani a hibáidat.
