Álmosan bamultam ki a repülő ablakán, a hófehér felhőket vizslatva. Az órámra pillantva hasított belém a fájdalmas tény, hogy a leszállásig még bő 3 óra van. Unottan néztem körbe a gépen, majd megakadt a szemem a mellettem alvó fiún, akinek fekete haja belehullott lehunyt szemeibe. Őt nézve egy halvány mosolyra húztam a számat, majd a fiú vállára hajtottam a fejem, és én is becsuktam a szememet. Belefúrtam az arcomat Yuuri sáljába, és mélyet szippantottam a puha anyagból. Az isteni illattól a mosoly a számon még szélesebb lett, és a gyomromban lakó pillangók eszeveszett táncba kezdtek. Egy idő után végre csillapodott az őrült szívverésem, és engem is elért az álom.
-Megjöttünk!-kiálltottuk egyszerre Yuurivel az ajtón belépve. Hiroko szinte egy pillanat alatt előttünk termett, és mindkettőnket átölelt jó szorosan.
-Nagyon ügyesek voltatok!!-mondta, miközben megsimogatta a hátunkat.
-Voltunk?-kérdeztem vissza meglepetten, ám nem kaptam rá választ.
Pár perces szorongatás után Hiroko végül elengedett minket (nagy sajnálatomra), majd visszasietett a konyhába.
-Már készül is a katsudon!-csilingelte boldogan.-Ohh, és ha a többieket keresitek: elmentek vásárolni, de hamarosan jönnek haza!
-De nem is nyertem...hova a katsudon...-sütötte le szomorúan szemét Yuuri. Riadtan fordultam a fiú felé, akinek csokibarna szemében már el is kezdtek gyűlni a kövér könnycseppek. Szinte azonnal odaléptem hozzá, és a tőlem telhető legnagyobb erővel megöleltem.
"Kérlek, ne sírj....gyűlöllek szomorúnak látni...!"
-Ugyaaan~ A második helyezett első a vesztesek között!-kiáltottam a fiú fülébe vidáman.
-Olyan jól tudsz vigasztalni...-dünnyögte Yuuri látszólag morcosan, ám én kiszúrtam azt a kis elfojtott mosolyt az arcán.
Hirtelen hangos dübörgésre figyeltünk fel, amitől kénytelen-kelletlen elengedtem Yuurit, és a hang irányába néztem, ahonnan az én hőn szeretett kutyám robogott farokcsóválva.
-Makkachiiin!!!!-guggoltam le kitárt karokkal, az állat pedig bármiféle lassítás nélkül nekem rohant, amitől fel is borultam. Makkachin, mint ha mi sem történt volna, lelkesen nyalogatta az arcomat, miközben a negyven kilójával a hasamon toporgott.
Ezt látva Yuuri is mellénk guggolt, és szelíden megvakargatta az eb füle tövét. Makkachin figyelme egy varázsütésre elterelődött rólam, és a japán fiút vette támadásba.
Mosolyogva néztem a két, számomra legkedvesebb élőlényt, majd felpattantam, és Yuuri mamája után siettem a konyhába.
-Mmm Hiroko....san-kezdtem bele bátortalanul-Kérhetnék egy szívességet...?
Erre ő egy széles mosollyal fordult felém.
-Hát persze! Mi lenne az?
Egy ideig bizonytalanul méregettem a földet, majd egy nagy levegő után felemeltem a fejem, és mélyen belenéztem a csillogó szempárba.
-Megtanítanál katsudont csinálni?
Hiroko egy pillanatra meglepődött, majd újra elmosolyodott.
-Micsoda kérdés ez, gyermekem! Hát persze! Vicchan, fél éve már nálunk laksz, miért ne kérhetnél ilyen apróságot?-kérdezte nevetve, miközben lábujjhegyen állva megborzolta a hajamat.
-Vicchan...?-pislogtam értetlenül. Mármint...persze az leesett, hogy ezt rám értette, de számomra elég szokatlan ez a becenév sőt, még soha nem is hallottam.
Hiroko nem is válaszolt, csak kitipegett az előszobába, és elküdlte Yuurit kutyát sétáltatni. Amikor a fiú Makkachinnal együtt kilépett a házból, az apró termetű asszony visszasietett hozzám a konyhába, és a kezembe nyomott egy hatalmas tálat.
-És most...-kezdett bele, majd elővett egy szakácskalapot (amit fogalmam sincs, honnan szerzett), és a fejembe nyomta-...ideje főzni!
Több órányi ügyeskedés után végre elkészült az ominózus étek, ami sokkal jobban sikerült a vártnál. Büszkén tekintettem le az előttem gőzölgő fogásra, majd elégedetten bólintottam.
"Oks, ez méltó ahhoz, hogy Yuurié legyen!"
Ebben a pillanatban tökéletes időzítéssel a japán szépség be is toppant az ajtón, nyomában Makkachinnal, aki felkocogott a lépcsőn, valószínűleg aludni sietett. Hiroko gyorsan kirobogott az előszobába, mielőtt még fia is követte volna az uszkár példáját.
-Yuuri! Ülj le kérlek az asztalhoz!-utasította mosolyogva, és a fiú engedelmeskedett.
Vettem egy nagy levegőt, megfogtam a tál katsudont, és kisiettem az étkezőbe.
-Tessékjóétvágyatremélemízlenifogdebocsiharosszlettdeezvoltazelsőkatsudonomnelegyélrámmérges!!!-hadartam, miközben Yuuri elé helyeztem az ételt.
"Mit művelek??! Tisztára lejáratom magam!!! Szedd már össze magad, Nikiforov!"
Yuuri -mintha nem is hallotta volna az iménti égő beszédemet- csak csodálkozva pislogott az előtte pihenő katsudonra.
-Ezt...ezt te csináltad...?-kérdezte halkan, miközben felnézett rám.
Olyan jól nézett ki, ahogy a forró katsudontól párás szemüvege felett tekintett rám, hogy az eddig is ébredező pillangók most egy szempillantás alatt vad táncba kezdtek a gyomromban.
-Öööaa....ahha...-motyogtam a szépségétől megbabonázva, majd nyeltem egyet és megköszörültem a torkom-Akarom mondani: igen.
Ezután a fiú megértése jeleként bólintott egyet, majd lesütötte a szemét a katsudont figyelve.
"Ugye nem rontottam el semmit?? Ugyan...mindent Hiroko utasítása szerint csináltam...De mi van, ha mégis...?"
Elmélkedésemből egy szipogás zökentett ki. A fiúra kaptam a tekintetem, aki hulló könnyekkel nézte továbbra is az előtte levő ételt.
-Y-Yuuri...? Mi a baj??! Umm...Nézd...lehet, hogy borzalmasan néz ki, de legalább kóstold meg! Lehet az íze nem olyan szörnyű...!-hebegtem zavartan, miközben átmentem az asztal másik oldalára, a fiú mellé, és vigasztaló szándékkal átkaroltam.
Ekkor Yuur halkan felkuncogott, és rekedtes hangon megszólalt:
-Nem erről van szó...Csak...csak...tizenkét éve...amikor megismertelek...és a példaképem lettél...akkor még a legvadabb álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egy nap majd itt leszel mellettem, és katsudont készítesz nekem. Még most is alig hiszem el, hogy te...hogy te tényleg itt vagy, és hogy valamit tényleg láttál bennem...-ekkor felnevetett, és a csilingelő hangjától lezsibbadt a gyomrom-Viszont azt, hogy emiatt miért sírok, nem tudnám megmondani! Bocsi, ha megijesztettelek...
Nem válaszoltam neki, csak a mellkasomhoz húztam a fejét, és átöleltem. Lehunytam a szemem, és úgy élveztem a pillanatot. Ez egy kicsit nyálasan fog hangazni, meg elcsépeltnek, de őszintén kijelentem, hogy abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Az sem, hogy Yuuri hányadikként végez majd a Grand Prix-en, vagy hogy vajon edző vagy versenyző leszek-e a következő szezonban. Sőt, még az sem, hogy Yuuri most pillanatnyilag biztosan hallja az őrülten dobogó szívemet. Hadd hallja. Úgyis érte dobog...
Pár csendesen eltelt perc után elengedtem a fiút, ő pedig kezébe vette a pálcikákat, és felvett egy falat katsudont.
-Bon appétit!-csilingeltem, miközben az asztal alatt idegesen tördeltem a kezeimet.
"Kérlek...legyen jó...!"
Yuuri bekapta a falatot, és pár rágás után lenyelte.
-Na??!-kérdeztem izgatottan, és megfogtam a szabadon levő kezét, akaratlanul is megszorítva azt.
A fiú szélesen mosolyogva nézett fel rám, és ragyogó szemekkel válaszolt:
-Ez a legjobb katsudon, amit életemben ettem!
