Yuuri kis ideig még lesütött szemmel meredt maga elé, majd vett egy hatalmas levegőt, és felnézett, találkoztatva a tekintetünket, ami megdobogtatta az amúgy is szorgosan kalapáló szívemet.
-A döntő után...fejezzük ezt be...-suttogta lehajtott fejjel.
Ennek hallatán értetlenül pislogtam. Nem tudtam, pontosan mire gondolhat Yuuri, ám valahol legbelül éreztem, hogy semmi jóra nem számíthatok.
-Huh...?-ez volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam préselni az ajkaimon. Már akkor remegett a hangom, pedig még fogalmam sem volt, mit fog mondani Yuuri.
-Tudod, Viktor-kezdett bele a fiú, mélyen a szemembe nézve. A tekintetétől kirázott a hideg.-már így is bőven eleget tettél meg értem. Csakis neked köszönhetem, hogy idáig eljutottam, és hogy ennyit bele tudtam adni ebbe a szezonba. Szóval mindent köszönök, Viktor!-hajolt meg-Remek edzőm voltál.
Minden egyes szó, amit Yuuri mondott, tőrként döfődött a szívembe. És nem csak úgy, képletesen, mert tényleg éreztem, ahogy minden egyes másodpercben egyre élesebben benyilall a mellkasom. A fülemben dobogó alig hallottam valamit, és kezdett minden elhomályosódni.
"Lehet, hogy ez tényleg csak egy rossz álom, és most kelek fel?"
Azonban a következő pillanatban újra élesen láttam, és a szememből kihulló könny halkan koppant a lábfejemen. Yuuri meglepetten kapta fel a fejét, én pedig fájdalmasan konstatáltam magamban, hogy talán 20 év után most először sírok.
-V-Viktor...?-kérdezte ártatlanul a fiú.
Mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy mi miatt hullanak a könnyeim...
-Mmm...-hümmögtem erőtlenül-Nem gondoltam volna, hogy Katsuki Yuuri ennyire egy önző ember valójában...
"...hogy bele sem gondol, nekem vajon ez hogy esik most..."
-Mhmm-bólogatott Yuuri-Én hoztam meg ezt az önző döntést. Visszavonulok.
Ettől az egyetlen szótól mintha gyorsabban elkezdtek volna potyogni a könnyeim. Nyeltem egyet, hátha azzal tudok enyíteni a gombócon a torkomban.
"Hát akkor a végén mégis egyedül maradok...?"
Erre a gondolatra belemarkoltam az ölemben tartott csurom vizes törülközőbe, amit csak tovább áztattak a könnyeim. Yuuri tanácstalanul nézett rám. Végül felemelte a kezét, és félretűrte a hajamat.
-Yuuri, mit csinálsz?-néztem bele a szemébe. Szokatlan volt, hogy nem lógott bele a hajam a "látképbe", ám abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt.
-Ja, ohh. Csak meglepett, hogy sírni látlak-mondta a fiú ámuldozva.
"Abba bele se gondolsz, hogy vajon ki miatt sírok??"
-Mert mérges vagyok!-mondtam egy picit hangosabban, és elütöttem Yuuri kezét, aki meg is lepődött.
-Dehát te mondtad, hogy csak egy évre leszel az edzőm!-vágott vissza.
-Tudod, igazából bíztam benne, hogy tovább is kelleni fogok neked...-suttogtam erőtlenül.
-Nem fogsz visszatérni a korizáshoz?-kérdezte a fiú.-Mostmár úgyse kell kell miattam aggódno-
