KILLER KILLER

- negyedik -

Yoongi úgy rohant, mint még soha előtte az egész életében.

A fiú próbálta visszatartani a könnyeit, hátha úgy gyorsabban tudja kapkodni a lábait, de nem tudta. Úgy érezte, mintha a végtagjai el akarnák hagyni őt. A sós cseppek megállíthatatlanul peregtek le az arcán, hiába ismételgette magában, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat a sírásra. Összeszorította az állkapcsát, arra kényszerítve magát, hogy ne nézzen hátra. Nem akarta tudni, hogy nézhet ki most a barátja, akit hátrahagyott. Az már túl sok lenne neki.

Fogalma sem volt arról, merre megy. Az egész olyan volt, mint egy álom. Nem volt képes tisztán gondolkodni, mintha sűrű ködfátyol ereszkedett volna az elméjére. Folyamatosan csak Taehyungot látta maga előtt, az agya csak őt vetítette a szemhéjára.

Nem szabadott volna otthagynia a fiút. Próbálta meggyőzni magát azzal, hogy úgysem tudott volna segíteni rajta, ez a gondolat mégsem hagyta őt nyugodni. Nem tudta kiverni a fejéből.

Yoongi egyszeriben megbotlott. Elesett, elvágódva a kemény betonon. A fiú felnyögött a fájdalomtól, miközben próbálta összeszedni magát, hogy felálljon, de a teste nem engedelmeskedett neki. A lábai annyira zsibbadtak voltak, hogy még fekvő helyzetben is sajogtak. Yoongi viszont ignorálta az érzést, az ajkába harapott és a szenvedés ellenére minden erejével azon volt, hogy felálljon.

A pánik egyre inkább az irányítása alá vonta a tudatát, akár egy parazita. A végtagjai remegetek, ám amikor eszébe jutott, mi elől menekül, az adrenalin áramként futott végig a testén. Azonban hiába akart felállni, visszazuhant a földre, akár egy tehetetlen kődarab.

Yoongi felordított, amikor valaki megragadta őt hátulról.

Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításból, miközben félve hátrapillantott a válla fölött. Viszont amikor szembe találta magát egy ismerős arccal, úgy érezte mintha egy mázsás súly esett volna le a mellkasáról.

Seokjin állt előtte.

Yoongi már nyitotta volna az ajkait, hogy megszólítsa a barátját, az idősebb fiú azonban gyorsan a szájára tapasztotta az ujját, jelezve, hogy egy pisszenést se hallasson. Yoongi összepréselte az ajkait, miközben Seokjin körbepillantott, majd sebtében magával vonszolta a fiút.

Yoongi minden egyes lépéssel bizonytalanabb lett. Nem ismerte fel a helyet, ahol voltak. Olyan volt, mintha már nem is a környéken lettek volna. A fiú ugyan nem akarta faggatni Seokjint, de ahogy nőtt az aggodalma, úgy csökkent a bizalma a barátjában. A hold kísérteties fénye ijesztő árnyékokat vetett az föléjük tornyosuló, magas fákra, melyek alatt átsuhantak. Yoongi lelki állapota annyira instabil volt, hogy még a talpuk alatt rezgő levelek hangja is páni félelmet keltett benne.

- Nyugi, mindjárt ott vagyunk- lihegett Seokjin. - Hoseok és Jimin már várnak minket.

Yoongi nem érezte, hogy a barátja kicsit is meggyőzte volna. Tekintve, hogy min mentek keresztül az este folyamán, már nem tudta elhinni, hogy hamarosan minden megoldódik. Ennek ellenére azonban csöndben maradt és Seokjinre támaszkodva baktatott tovább.

A fiú úgy érezte, mintha a sötétség fojtogatná őt, amely valamiért a bezártság érzését keltette benne. Már az ágak recsegését is halálos fenyegetésként értelmezte.

- Hyung...

Váratlanul csikorgó hang ütötte meg a fülüket.

Az ismerős zaj hallatán mindketten ledermedtek. Yoongi kétségbeesetten a barátja felé kapta a fejét, aki elkerekedett szemekkel meredt maga elé. Seokjin azonban nem hezitált sokáig. Egy másodperc elteltével cselekvésre szánta el magát és mindkettőjüket berántotta egy rücskös fatörzs mögé. Yoongi hallotta, ahogyan az idősebb fiú halkan felszisszen, amint a háta a tönknek csapódott.