KILLER KILLER

- nyolcadik -

Yoongi sokkos állapotba került.

Hoseok véreres szemei élettelenül meredtek rá, a halála előtti iszonyatos félelem azonban még most is tisztán kivehető volt belőlük. Halott volt. Meghalt. De hogyan, ha ő volt a gyilkos? A fejét merte volna tenni rá. Minden bizonyíték a barátjához volt köthető, a kulcstartó, a felvételek, minden! Minden a bűnösségéről tanúskodott. De akkor hogy?

A fiú még soha nem volt annyira összezavarodva, mint abban a pillanatban. Az agya lassan olyan volt, akár egy méretes gombolyag, annyira össze volt gubancolódva minden a fejében.

Ha nem Hoseok a gyilkos...

... akkor kicsoda?

- Uram!- egy hang rántotta őt vissza a jelenbe. Amikor Yoongi bambán oldalra fordította a fejét, egy nővér nézett vissza rá, miközben a karját rángatta, nyilván azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Ám amikor a nő tekintete megakadt a gyógyszereskocsi aljába gyömöszölt hullán, azonnal elengedte őt. Elkerekedett szemekkel kapta a szája elé a kezeit, majd egy hosszú perc elteltével, miután összeszedte minden maradék lélekjelenlétét, reszketegen előkotorta a kötényébe rejtett rádiós adóvevőt. - A-a központnak, egy gyilkos van az épületben, ismétlem, egy gyilkos van az épületben...

A fények váratlanul villózni kezdtek.

Yoongi akkor értett meg mindent. Fél füllel ugyan még hallotta, ahogyan a nővérke elejti az adóvevőjét, majd ráparancsol, hogy azonnal hagyja el az épületet, a fiú viszont képtelen volt megmozdulni. Magával ragadta a gondolatai örvénylő tengere.

Már csak három lap marad.

Egy fekete, egy piros és egy kék.

A gyilkos ma akarja befejezni a játékot...

Yoongi teste egyszeriben megelevenedett. Amint tudatosult benne, hogy a gyilkos az utolsó polgár megölése után nyilvánvalóan az ő fejére is vadászni fog, összeszorult a torka. A páni félelem satuként szorította, hogy egy percig levegőt sem tudott venni. A mellette álló nővér azonban nem hagyta annyiban a dolgot, mert erőteljesen lökdösni kezdte őt a kijárat felé, így a fiú, bizonytalan léptekkel ugyan, de elindult a lépcső felé. Közben a neonfények olyan gyorsasággal villóztak, mint a fényképezőgép vakuja, egyik másodpercben vakító fényárba, a következőben pedig fojtogató sötétségbe borítva a csupasz falakat.

Amikor Yoongi eltántorgott a folyosó végére, muszáj volt lefékeznie, ha nem akarta, hogy a kijárathoz menekülő emberek tömege elsodorja őt. Mindenki sírt és kiabált futás közben.

- Figyelem, figyelem!- szólalt meg hirtelen egy hang a hangszóróból. - A kórház egész területét lezárjuk! Ha nem tartózkodnak a kijárat közelébe, akkor zárkózzanak be a legközelebbi terembe és semmilyen körülmények között ne engednek be senkit!

A sikolyok erre csak hangosabbak lettek.

Ennek hallatán Yoongi gondolkodás nélkül rohanni kezdett a lépcső felé, hogy minél előbb elérje Seokjin szobáját. Úgy érezte, mintha az adrenalintól pezsgő vére lávaként bugyogna az ereiben. Semmi mást sem hallott, csak a szíve dobogását a dobhártyájában.

A harmadik emelet ugyanolyan viharvert volt, mint a többi. Az emberek eldobtak mindent és ellöktek mindenkit, aki a kezük ügyébe került, csak hogy mentsék az életüket. Yoongi összeszorított ajkakkal futott keresztül a tömegen, hogy elérje a barátja szobáját, ám amikor lenyomta a kilincset és berontott az ajtón...

- Srácok, mindenki jól...?

... a szoba üres volt.

- Ne, ne, ne, NE!- kántálta az orra alatt elképedve Yoongi, miközben a bevetetlen ágyhoz lépett. A matracon váratlanul megpillantotta Jimin telefonját, melynek láttán reménykedve felcsillantak a szemei. Kapkodva tárcsázta rajta Dojung számát, ami ki is csöngött, a férfi viszont nem vette fel a mobilját. A fiú erre dühösen felhorkant és már éppen azon volt, hogy a haját kezdi tépni az idegtől, amikor egyszeriben...