2 évad 5 rész

1K 61 3
                                    

Derek szemszöge

Szinte késő estig ezen tépelődtem, ott az ágyamon ülve. Hat év. Hat éve vártam arra, hogy legyen valaki, akiben megbízhatok, akit szerethetek, aki mellett lehetek, és aki mind ezt viszonozza irántam. Annyira magamba zárkóztam, hogy el is felejtettem, hogy milyen. Most meg elüldöztem magamtól. Szükségem van Natalienre. Már-már annyira, hogy belepusztulok a hiányába. Nincs mellettem, nem érhetek hozzá, nem is láthatom, és ez megőrjít.
Hallottam, ahogy az ajtó becsapódik, és hangos koppanásokkal jön le valaki a lépcsőn. Erica. Talán át kellett volna gondolnom, hogy kiket változtatok át. Ha legalább csak félig ne lennének ennyire önteltek. Kiléptem a szobámból, és érzéstelen arccal néztem a szemeibe.
-Isaac és Boyd?- kérdezte.
-Még nincsenek itt.- és mint gondoltam, pont most toppantak be.- Már itt vannak.
-Miért hívtál Derek?- kérdezte Isaac, lefelé menet a lépcsőn.
-Találjátok meg, és hozzátok ide Jackson Whitmore-t.
-Minek? És hol van?
-Megoldjátok. Ez is része a kiképzésnek.
-De ....-szólalt meg Boyd, és itt szakadt el a cérna. Nem bírtam tovább. Egyszerűen rájuk ordítottam, mire mindannyian lesütötték a szemüket, és hátráltak egy lépést. A félelem jele. Ezt is mondta Nat az utolsó veszekedésünkkor a szobájában. Ha nem ordítanak te sem üvölthetsz, vissza mert megrémíted őket. Ha megrémíted őket nem fognak bízni benned. Ha nem bíznak benned meghalnak. Megint igaza volt. A bétáim szó nélkül elmentek. Le kellett hűtsem magam. Bementem a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Vörös szem, kifejezéstelen arc.

Nem sokkal később, meghozták Jacksont, mire én kikérdeztem, hogy mi történt vele teliholdkor. Nem hazudott, tényleg nem történt vele semmi, de biztos voltam benne, hogy ő a kanima. Szereztem egy üvegszilánkot, az iskola uszoda részéből, amin rajta maradt a bénító méreg, és megitattam vele. De lebénult. Viszont a kígyókra nem hat a saját mérgük. Nem ő az. A francba! Legalább Lahynek tisztázódni fog az ügye, mert rávettük, hogy hamis tanúskodást tegyen.
A bétáim elmentek, és elvitték Jacksont is,én meg megint egyedül maradtam a magányommal. Vagyis Isaaccal, de nem egy légtérben voltam vele. Vajon hol lehetsz Te Lány? Bárcsak ne tudtam volna meg. Rezegni kezdett a telefonom, hívást jelezve.
-Hálo?- szóltam bele.
-Derek? Itt John Domor, veled van a lányom?- kevés olyan helyzet volt még az életemben, amikor, ennyire döbbenek meg. Nem is döbbenet ez, hanem, hanem félelem. Azt mondta, hogy egyedül akart lenni. De már elmúlt fél tíz. Miért nincs otthon?- Hahó, Derek ott vagy?
-I-Igen, persze. Mit tud róla?
-Nem tanítás után elment futni, de ennyi. Mi történt?
-Kicsit összekaptunk- Szakított velem.- és azt mondta egyedül akart lenni.
-Van ötleted, hogy hol lehet?
-Barátnői, barátai?
-Nem, hívtam őket de semmi.
-Egyedül, egyedül.- ezt a szót mondogattam magamban. Hol szokott egyedül lenni? Mit szokott egyedül csinálni? Futni. Azt egyedül szokta. De hol? Azt is két hely. De ez egy konkrét hely. A sziklás rész!- Tudom hol lehet! Menjen a 118-as úton a természetvédelmi területig, onnan a bejárattól, nagyjából fél óra gyaloglás és egy szakadékhoz ér. Ott lesz valahol. Ott találkozunk.-majd bontottam a vonalat.
-Isaac elmentem ne törjön el semmi!-kiáltottam és kiléptem az ajtón. Beszálltam a chamarom-ba és a sebességhatárt bőven túllépve hajtottam a megadott helyre. Nem cseszekedtem sokat a parkolással, még a kocsit se zártam be, csak rohantam a szakadékhoz. Két perc és oda is értem. Átugrottam, de ami ott fogadott. Minden feltúrva, néhol vérnyomok, és fehér szőr. Úristen nem! A vadászok nem találhattak rá!
-Natalien!- ordítottam kétségbe esetten a nevét de semmi válasz. Elkezdtem, keresni, és meg is találtam egy fa tövében összekuporodva aludni. Hálát adtam az égnek amiért nincsen semmi baja. Azt nem tudtam volna elviselni. Teljesen meztelen volt, de a ruhái ott voltak mellette, igaz darabjaiban némelyik, de ott voltak. Ráadtam a nadrágját, cipőjét és a pólóját de nem ébredt fel. Olyan gyönyörű! Felvettem a karjaimba és percekig csak az arcát néztem. Még így is kisírt szemekkel, és beesett arccal. Számomra nem létezett gyönyörűbb teremtés a világon. De eszembe jutott, hogy mit kért tőlem, ezért felálltam, és átugrottam a szakadék másik felére. Felhívtam, és megnyugtattam az apját, hogy nincsen semmi baja, itt alszik a karjaimban. A csukott szemeit néztem, de a tekintetem levándorolt az ajkaira. Olyan jó lenne. Csak megérinteni az enyéimmel, csak éppen, hogy .... De nem szabad! Annyira erősen küzdöttem magammal, hogy még a szemem is felragyogott. Végül az érzéseimre hagyatkozva, egészen lágyan megcsókoltam. Nem tudta viszonozni, de nekem is mindennél többet jelentett ebben a pillanatban.
Megérkezett az apja. Ő kocsival hajtott be, és tudtam, hogy most el kell engedjem.
-Úristen!- motyogta amikor meglátott minket. Ide rohant, miközben én felálltam vele. Átadtam neki mire szorosan magéhoz ölelte.- Vigyük be a kórházba!- mondta és elindult vele.

A védelmező farkasWhere stories live. Discover now