2 és 3 évad között/k

997 42 2
                                    

Suliba már nem mentem, úgy nevezett, "pihenő" időszakra voltam ítélve. Mondjuk éjjelente nem sokat pihentem... Igen, ez a nem publikus része a mindennapjaimnak. De azért jó, hogy vissza állt a normális kerékvágásba az életem. Egy kivétellel. Mondjuk úgy a kanima és Peter halála közöttibe. Annyi kivétellel, hogy már másképp néznek rám az emberek. Én amolyan híresség lettem. "A lány, akit egy év alatt kétszer raboltak el." - ja, nagyjából ez volt az első gondolata az embereknek rólam. Nagyjából két héttel később a hazatérésem után, Apa rávett, hogy menjek el egy pszichológushoz. Ő is vitt, mivel mostanában nagyon félt, ami meg is érthető, hiszen nem tud mindent. Na akkor szerintem bezárna a házba. De most nem? Tök logikus lenne.
Szóval pszichológus. Na tehát, ahogy kiszálltam a kocsiból mindenki megbámult. Nem, nem özönlöttek ide újságírók, se riporterek. Ez nem valami nagy városka, és én sem vagyok világrengető híresség. Csak az emberek bámultak meg. Na de ők rendesen. Volt ott sajnáló, szánakozó, vagy reménykedő?! Mit remél, hogy ez vele is megtörténik? Akkor inkább ő menjen pszichológushoz. De volt ott egy nő, aki eléggé kiakasztott. A nő dühösen oda trappolt az apámhoz, és szó szerint pofonvágta.
-Minden rossz szülő ilyet érdemelne! - morogta. Mi van? A nő továbbra is magyarázott apámnak, de ő csak a távolba meredt. Dühösen odamentem, és a vállánál fogva erősen megfordítottam. Már épp háborodott volna fel, mikor meglátott, és újra csak sajnálkozó tekintetekbe ütköztem.
-Na ide figyeljen! - kezdtem halkan, kimérten. - Magának ehhez a kurvára semmi köze! És mégis, hogy képzeli azt, hogy pofon vágja az apám?! Takarodjon el innen, vagy én teszem arrébb! - mutattam el a kezemmel.
-Igenis van közöm hozzá. - dobbantott a tűsarkújával. - Hisz rólad van szó! - Ez a nő kattant! Megfogtam Apa karját és húzni kezdtem, de ő nem jött. - Apa?
-Kicsim, - nézett rám. - ő az anyád. - nézett most a nőre. A harag pillanatok alatt tűnt el az arcomról, és a helyét döbbenet vette át.
-Hogy mi? - kérdeztem a kelleténél hangosabban.
-Azért azt sajnálom, hogy nem ismersz meg. - mosolyodott el cicababásan. Na most fel ment benne a pumpa. Nem. Ő nem lehet itt. Nem. Most végre kezdett helyre jönni az életem. Minden rendben van. Most ő innen húzzon el. Mi a fa*zt keres ő itt egyáltalán?
-Bocs, nagyjából tíz éve nem láttalak. - mondtam gúnyosan. Már megszólalt volna, mikor feltettem a kezem, hogy ne. - Apa menjünk. Idő van. - végszóra elhúztam onnan. Hú, de paprikás voltam! De nagyon felb*szott! Apa még mindig letört volt, amin szerettem volna változtatni. Nem, nem akartam, hogy miatta legyen szomorú. - Mi a baj? - indítottam.
-Nem vigyáztam rád, eléggé. Ez minden szülő rémálma. Az, hogy nem tud vigyázni a gyerekére. - mosolygott rám keserédesen.
-Nem tudhattál róla. - nyugtattam.
-De igen. Mikor meg akart tőlem venni, az már elég előjel kellett volna legyen. - bólogatott.
-Attól még nem retteghetünk örökké, hogy valami jel erre mutat.
-Jobb felni, mint megijedni. - replikázott.
-Nem. Most gondolj bele: egész életedben rettegni, vagy egyszer megijedni. - kontráztam rá. Erre csak hihetetlen kedve felnevetett. Mintha nem érteném. Csakhogy értem. Jobban mint ő.

Az orvos előtt léptem be a kis szobába, ami merőben elütött attól, amikben eddig voltam. Mert ugye Kristina halála után is jártam. Nem volt fehér, mint egy kórházi szoba, ez inkább, mint egy mini nappali. Bár a Beacon-Hillsi kórházak annyira nem is fehérek. Egymással szemben ültünk le, egészen kényelmes fotelekre. Sőt, nagyon kényelmesek voltak.
-Szóval a híres Natalien Domor. Igazi celeb vagy ebben a kis városban. - mosolyodott el. - Már ha nem bánod, ha tegezlek. És kérlek te is tedd ezt.
-Öhm, rendben. - mosolyogtam vissza kissé feszülten.
-Nos, szeretném, ha elmondanád, hogy mi a véleményed a mostani helyzetről. - vágott a közepébe.
-Hogy érti? Mármint, érted, bocsánat. - csak legyintett. Fura, azért ha elsőre kérdi, hogy tegezzem, az egy kicsit, fura. Én nem tenném.
-Azt szeretném, ha bármilyen kérdésed van, azt mindig tedd fel, bármikor, akkor is, ha a szavamba vágsz.- magyarázta.
-Miért kérte elsőre, hogy tegezzem?
-Mert így gyorsabban megszüntetem a kommunikációs zavart, ezáltal több mindent elmondasz nekem, reményeim szerint. Legalábbis eddig bevált. - vonta fel a szemöldökét, miközben a fejét egy pillanatra félre döntötte.
-Aha. Azzal, hogy megtudod, hogy mit gondolok a kialakult helyzetről, azt akarod megtudni, hogy hogyan érzem magam a történtek után?
-Igen.
-Hogy ha kell, segíts feldogozni?
-Igen.
-És ha te úgy gondolod, hogy nem kell segítség, de én még kérnék?
-Ezt a kérdést a végén akartam feltenni, - vakarta meg a tarkóját. - de akkor ha azt mondod, hogy kell segítség, akkor adtam volna még időpontot.
-Mit gondol az eddig feltett kérdéseimről? Vagy egyáltalán nem mondhat erről semmit mert kiskorú vagyok? - kérdeztem.
-Eddig azt gondolom, hogy olyan vagy, mint egy felnőtt. - mondta. - Ami, nem tudom, hogy jó, vagy rossz. - vakarta meg a tarkóját.
-Nos, történtek olyan dolgok, amik miatt megkomolyodtam. - válaszoltam diplomatikusan.
-De nem bánod?
-Mit?
-Azt, hogy nem voltál gyerek? Hogy ez a szakasz, az életedből kimaradt? - Erről még soha senki nem kérdezett. Nem, vagy felnéztek rám emiatt, vagy megpróbáltak vissza "gyerekesíteni". Hogy sajnálom-e? Talán. De mégis mikor gondoltam volna erre? A költözések között? Vagy mikor élet-halál harcot vívok? Mikor gondoltam volna erre? Mindig volt valami, ami fontosabb volt ennél.
-Lehet. Talán később majd meglesznek ennek a hátrányai, de ez van. Jelenleg vannak ennél nagyobb problémáim is. - mosolyodtam el.
-Például? Továbbtanulás? - ráncolta a szemöldökét.
-Nem. Ennél azért jóval jelenlegibbek. - nevettem fel. - Például az anyám, akit hat éves korom óta nem láttam, hirtelen felbukkant. És nem tudom, hogy mit akar.
-Ne haragudj, hogy így a szavadba vágok, de nem igazán értem. Elraboltak, ez azért elég indok nem? - Ó, de kis naiv a doki! Ha tudná! Elmosolyodtam, és válaszoltam.
-Fogalmazzunk úgy, hogy nem ez volt az első eset.
-Például?
-Öhm, például ez már a második elrablásom volt ebben az évben. - rántottam vállat.
-Szóval ott van az édesanyád. De eddig? - támasztotta a kezébe az állát.
-Nos, még tizenkét éves koromban történt velem egy tragédia, ami, nagyon megváltoztatta az életem. - A testtartásom megváltozott. Kissé feszültebb lettem, de próbáltam leplezni.
-A barátnőd, Kristina... ?
-Igen ő. - válaszoltam tömören. - De, honnan tudja?
-Hozzáférek a rendőrségi aktáidhoz. - hát ez nagyon jó!
-Ohh. - ennyi volt a reakcióm. - Akkor tud mindenről. - csaptam össze a tenyerem. Dehogy tud!
-Fogalmazhatunk így is. - Na most jött el az a pillanat, mikor már utáltam itt lenni. Tudom milyen az, mikor megvetéssel néznek a szemedbe. Bár a velem szemben ülő orvos nem mutatta ki, sejtem, hogy mi a véleménye rólam. Egy tinédzser, akinek ennyire nehéz a múltja, és ráadásul eléggé vaskos lehet az a rendőrségi akta. - De visszatérve, szóval, Kristina halála óta komolyodtál meg, nem igaz? - kicsit furcsálltam, hogy így gondolja, hogy ha olvasta az aktámat.
-Igen. - bólintottam.
-Lehet, hogy csak azért nem mutatod ki, hogy megviselt ez az egész, mert nem akarod, hogy időd legyen rá? - kalkulált.
-Nem, mióta hazatértem teljesen nyugodtnak nevezhető az életem. Egyszerűen csak nincs rám különösebb hatással. Nem félek, nincsenek rémálmaim, se üldözési mániám. - magyaráztam. A doki csak bólogatott, mint aki szellemet lát.
-Hát azt meg kell mondjam, hogy egy rejtély vagy számomra.
-Hogy érted?
-Amennyi mindenen keresztül mentél, még csoda, hogy nem volt ideg összeroppanásod. - nem válaszoltam, csak kicsit felvontam a szemöldököm, helyeslően. Ez van.

                                                    ----------------------------------------------------------

Mikor kiléptünk a szoba ajtaján a dokival, Apa már kint várt, anyámmal. Hű de jó! Mindketten oda mentek az orvoshoz, de én megfogtam az anyám karját, és elhúztam onnan. Már csak az hiányzik, hogy ő is megtudjon valamit! Furcsállva nézett rám. Ellenkezni próbált, de ekkor én erősebben húztam, mire tolatni kezdett.
-Natalien! Mégis mire volt jó ez? - háborodott fel, mikor már elég messze voltunk ahhoz, hogy ő ne hallhasson semmit.
-Nem akarom, hogy bármit is tudj arról, ami abban a szobában köztünk elhangzott. - mondtam higgadtan.
-De én az anyád vagyok!
-Lettél volna máskor is! - akkor engedném.
-Attól még jogom van hozzá! - hisztizett tovább. Igen, hisztizett. Hát csak gratulálni tudok neki.
-Mióta a bíróságon Apa kapta meg a felügyeleti jogot, nem! - vágtam a képébe.
-Na azt majd meglátjuk! - zárta le a beszélgetést. Ezt meg mégis hogyan értsem? Nem kérdeztem rá, mert Apa visszajött.
-Menjünk! - mosolygott rám. Én csak bólintottam, és elindultam. Anya meg jött utánunk, mint valami potyautas. 

Amikor kiértünk a parkolóba, pont akkor állt be Derek Apa kocsija mellé. Igen, úgy beszéltük meg, hogy értem jön, meg ma nála is alszom.
-Á, szia Brian! - lépett előre anyám. Mi Apával csak lesokkolódva néztük anyámat. Derek felvont szemöldökkel rám nézett, de én nem reagáltam.
-Elnézést, de ki is maga? - nézett le anyámra Derek kissé elhúzódva. Na de a slusszpoén az volt, mikor Brian kiszállt az anyós ülésről. Anya oda nézett, és akkor szerintem le esett neki. Nekem ekkor sikerült feleszmélnem, úgyhogy helyet cseréltem Briannal. Ő ment Apához, én meg Derekhez, és átkaroltam a derekát.
-Anya, Ő itt a barátom, Derek. Derek, Ő itt az anyám. - mutattam be őket egymásnak. -Amúgy a Bátyám ott röhög Apa mellett. Rajtad, ha nem esett volna le. - mosolyogtam rá angyalian, miközben a nevetéstől fuldokló Apámra, és Bátyámra mutattam. Amúgy Derek is nevetett, csak próbálta nagyon elrejteni. Már épp megszólalt volna, mikor Apa megfogta a karját, és elhúzta. Ma már csak így húzogatják mindenhova.
-Gyere Lilienna! Ne tedd ennél nevetségesebbé magad! - Na erre kitört a vulkán. Már csak intettünk Derekkel a többieknek, és beszálltunk a kocsiba. Amilyen gyorsan csak tudott, gázt adott, és már ott se voltunk. Már kanyarodtunk egy párat, visszafojtott röhögéssel, aztán Derek félreállt, és mindketten fuldokolva nevetni kezdtünk.
-Most komolyan, komolyan azt hitte, hogy a fia vagyok? - nézett rám.
-Ihgen. - nyögtem ki. - Ne haragudj. - mondtam komolyan, mikor már sikerült abba hagyni a nevetést. Ekkora közhelyet, de komolyan! Szánalmas ez a nő!






A védelmező farkasWhere stories live. Discover now