Marinette izgatott. Együtt töltheti a délutánt Adriennel a múzeumban. Még a futtában rábízott Manon sem képes kedvét szegni. Végülis mi baj történhet ha két tizenhat éves fiatal vigyáz egy hétévesre?
Mint az kiderül, elég sok minden.
Ez egy nagyon a...
Az Agreste rezidencia felé vezető úton alig szóltak egymáshoz.
Adrien és Marinette csak ültek egymás mellett a hátsó ülésen, és akkora távolságot tartottak egymástól, amekkorát csak emberileg lehetséges volt a karperecekkel a kezükön. A majdani pirosság maradványa még le se lohadt róluk, s minden alkalommal, amikor a pillantásuk véletlenül egymásra talált, egy újabb réteg pír terült el az orcájukon.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Végül a „Gorilla"vetett véget a nyomorúságuknak azzal, hogy felkanyarodott az autóval a rezidenciába vezető felhajtóra. Marinette nagy sóhajjal kiengedte az addig visszafojtott lélegzetét. Észre sem vette, hogy benn tartotta a levegőt, amikor átsiklott a másik ülésre, hogy Adrien után kicsusszanjon az autóból. Közben azért fohászkodott,hogy a gyomrában fickándozó feszültség alább adjon.
Az istennek nem tudta kiverni a fejéből azt a csodálatos érzést, ahogy Adrien keze a csípőjére siklott és a falhoz emelte, majd ott tartotta. Újra meg újra átélte, hogy az ujjai az övéi után kapnak és összesimulnak. Érezni vélte a lélegzetét a nyakán. Beleborzongott ahogy gyengéden biztató szavakat suttogott a fülébe, hogy figyelmen kívül hagyja a közönségüket. Egyetlen édes pillanatig úgy érezte, mintha ők ketten egy pár lennének, olyan csodálatos érzés volt, mintha csak ketten lebegtek volna a saját kis szappanbuborékjuk belsejében.
Nézte, ahogy a fiú figyelmesen igazodik az ő apró lépteihez, s így haladnak egymás mellett felfelé a lépcsőn.
Adrien a szeme sarkából végigmérte a lányt, s halványan elmosolyodtak, amikor tekintetük egymásra talált.
– Készen állsz belépni a sárkány barlangjába?
– Annyira nem lehet rossz – kuncogta válaszul Marinette. – Annyira biztos nem, mintha valakihez ok nélkül odaláncoltak volna.
– Ha tudtam volna, hogy így végre kellemesen érzed magad – felelte pajkos mosollyal. – Már megtettem volna.
A lánynak kellett legalább tíz másodperc, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét és viszonozza azt az önelégült mosolyt, amit kapott tőle míg kinyitotta előtte az ajtót. Előre engedte, mégis ő a ház ura, s belépett mögötte még mindig az utolsó mondatot ismételgetve a fejében. Próbált rájönni, hogy mit is akart ezzel elérni, amikor egy szigorú és hűvös hangtól hirtelen megrezzent.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
