Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|

29.

Másnap kialvatlanul keltem.

Tara még aludt, de a szomszédból motoszkálást hallottam, így átosontam pizsamában Xandenékhez. Kopogtam, mire nyílt az ajtó, és a karikás szemű Xanden nyitott ajtót. A karikás szemű, félmeztelen Xanden.

Mit sem törődve a furcsa helyzettel, beengedett a szobába.

- Szia. – Szólaltam meg suttogva, ugyanis Aaron az ágyán, Mike pedig a mellette lévő fotelben még aludt.

- Szia. Miújság?

- Gondolkodtam. – Ültem le az ágya szélére, miközben ő felvett egy fehér pólót, és a haját kezdte rendezgetni a tükör előtt. Elmosolyodtam miközben néztem, hogy milyen odafigyeléssel rendezgeti a tincseket.

- Min? – Kérdezte végül.

- A képességeimen. – Megállt a keze a levegőben, és figyelmeztető pillantást vetett rám a tükörből.

- Liz...

- Nem fogok többet kísérletezni! – Tettem fel a kezeimet megadóan. – Ígérem! Csak gondolkoztam.

- Oké. – Fordult felém. – És mire jutottál?

- Ahányszor elájulok, ha használom egy képességem, álmodok valamit. – Magyaráztam. – Lehet nincs jelentése az álmaimnak, de lehet, hogy van.

- Mik történnek ebben az álmokban? – Ült le mellém, az arcomat vizslatva.

- Olyan homályos. – Hunytam le a szemem. – De egy nő hangját mindig hallom. Beszél hozzám. És a legutóbbiban bocsánatot kért.

- Mi miatt?

- Nem tudom. – Ráztam a fejem kétségbeesve. – De ezek az álmok.... Xanden, ezek az álmok.. – Felé fordultam, és a szemébe néztem. – ...olyan valóságosak. Mintha nem is álmok lennének. Hanem emlékek...

- Emlékek. – Ismételte utánam elgondolkodva.

- Igen. Lehet, hogy tényleg nem lényegesek. De én úgy érzem fontos ez a nő. Megérzés.

- Értem. – Mondta végül. – Ígérem, hogy kiderítjük, hová tűntek a képességeid Liz. Megértem, hogy milyen rossz lehet, hogy nem tudod használni őket.

- Nem, nem érted.. – Szaladt ki a számon. Felálltam, és a karjaimmal átöleltem a felsőtestemet. – Nem értheted. Mi van, ha nem jönnek többé vissza? Mi van akkor, ha többé nem használhatom őket? Az egy dolog, hogy szörnyű érzés, hogy tudom, hogy ott van bennem valahol, mégsem tudom előcsalogatni. Szörnyű érzés, de fel tudnám dolgozni. De nem erről van szó. Ha soha többé nem használhatom... Ha többé nincs is az összes képességem... Akkor ez az egész hiábavaló volt. – Tört fel belőlem a sírás. Olyan mélyről jövő, amit az ember akkor sem tudna visszatartani, ha akarna. De én már nem akartam visszatartani, ki akartam adni magamból. Én voltam az az ember, aki miatt mindenki felrúgta az életét, és lehet, mindhiába.

Xanden odalépett hozzám, és átölelt. Jól esett az ölelése, megnyugtató volt érezni ahogy magához húz.

- Nincs semmi baj. – Suttogta. Nem tudta mi mást mondjon.

Szipogással válaszoltam, majd gyengéden elhúzódtam, és megtöröltem a szememet. – Figyelj. - Mondta végül. - Ezen ne aggódj. Senki sem hibáztatna akkor sem, ha kiderülne, többé nem tudod használni a képességeidet. Ennek így kellett történnie és kész. De vissza fogod őket kapni. Mind azon leszünk, hogy visszakapd. De előbb elmegyünk az igaz társadhoz. Ő talán azt is tudja, mi a megoldás. – Elgondolkodva bólintottam. Volt abban valami, amit Xanden mondott. Végülis, nem én voltam az egyedüli félresikerült különleges ebben a világban. Lehet az igaz társam tényleg tud valamit, amit én nem.