33.

3.4K 210 33
                                    

A menekülést követő, napokig tartó séta után egy hasonló tortúrára számítottam a Starlake-i Intézet eléréséhez. Legnagyobb meglepetésemre a gyors pakolás után nemes egyszerűséggel vonatra szálltunk a csapattal.

Aaronhoz még reggel átjött Ginny, és hosszasan búcsúzkodtak. Amikor el kellett válniuk egymástól, Aaron teljesen összetörtnek tűnt, de Mike megpróbálta elterelni a figyelmét.

Miközben Xanden felrakta a szatyrokat a tárolóba, mi elfoglaltuk a helyeinket. Én beültem az ablak mellé, Tara pedig a mellettem lévő ülést foglalta el. Velünk szemben ült Xanden és Mr. Griff, mellettünk pedig Mike és Aaron. Mr. Griff beavatott minket, hogy meddig megyünk, és elmagyarázta, hogy fogalma sincs, mit fognak szólni hozzánk az ottani Intézet vezetői. Mindannyian féltünk, hogy az igazgatónk megelőzött minket, és ha oda megyünk, nemes egyszerűséggel elfognak minket, és nem engednek az Igaz Társamhoz.

Végül szavazásra bocsátottuk, hogy hogyan jussunk be, és egyöntetűen arra jutottunk, hogy meg kell próbálnunk a tudtuk nélkül bejutni, és felkeresni az Igaz Társamat.

Az út többi része csendben telt. Én halkan beszélgettem Tarával, Xanden az ablakon kibámulva gondolkozott valamin, Aaron pedig Mike vállára hajtott fejjel aludt.

Ahogy elnéztem a társaságot hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ha minden jól megy hamarosan együtt lehetek az Igaz Társammal. Annyira lekötöttek az elmúlt napok eseményei, hogy bele sem gondoltam, hogy milyen lesz találkozni vele.

Eszembe jutott az érzés, amikor először találkoztam Xandennel, és azt hittem ő az Igaz Társam. Hihetetlenül féltem, és izgatott voltam egyszerre. Nem bírtam felfogni, hogy hogy lehet az, hogy semmit nem is tudok arról az emberről, akivel össze leszek kötve életem végéig. Most nem éreztem félelmet, csak vágyódást, hogy végre ott lehessek vele. Azt sem éreztem, hogy az ismeretlen felé tartok. Volt egy olyan érzésem, mintha már ismerném, mintha tudnám pontosan mi vár rám, már csak meg kell kapnom, hogy teljes legyek.

Miközben ezen gondolkoztam, Tara vállára hajtottam a fejem. Hallgattam a vonat monoton hangját, figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, és egy idő után lecsukódott a szemem, és elnyomott az álom.


Egy fának dőlve ültem és a kezemben tartott könyvet bámultam, de nem olvastam. Csak néztem az egymás mögé pakolt szavakat, és az agyam teljesen máshol járt. Egy faház járt az eszemben. Egy fiú.

Meghallottam valamit a közelemben, és felkaptam a fejem.

Megdobbant a szívem ahogy a fiút láttam meg felém közeledni.

Nem láttam mást, csak a sziluettjét, ugyanis a nap fényesen sütött a háta mögött, de én így is rögtön felismertem.

Figyeltem, ahogy közeledik, és széles mosoly ült ki az arcomra.

Már csak pár lépésre járt tőlem, pár másodperc választott el tőle, hogy meglássam az arcát, amikor az álom véget ért.





- Lizzy! – Tara óvatosan megszorította a kezemet. – Mindjárt ott vagyunk, ébredj!

Felemeltem a fejem a válláról, és kidörzsöltem a szememből a maradék álmosságot. Közben Tara a mellettünk lévő fiúkhoz fordult.

- Hé, fogolysrác! – Szólt, mire Mike elszakította a tekintetét az ablaktól, és ránézett. – Keltsd fel a fiúdat, öt perc és ott vagyunk!

- Oké. – Mike a vállán békésen szuszogó Aaronra nézett, de nem ébresztette fel rögtön. Pár másodpercig csak mosolyogva nézte a fiú zavartalan arcát, aztán óvatosan nyomott egy puszit a homlokára.

Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|حيث تعيش القصص. اكتشف الآن