Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|

35.

Teljesen bepánikolva fordultam az ajtó felé, de a két férfi az utamat állta.

- Istenem te naiv teremtés. – Szólalt meg mögöttem az igazgató szánakozó hangon. – Komolyan azt gondoltátok, hogy besasszéztok ide, az én területemre, és megkapjátok, amit akartok? Olyan képességekkel rendelkeztek, amikkel senkinek sem lenne szabad! Félresikerült egyedek vagytok a különlegesek evolúciójában, el kéne titeket tüntetni, hogy ne legyetek veszéllyel mindenkire! Csak egy ilyen elrontott ember még kordában tartható, de ha ti ketten egyesítenétek az erőtöket, mindenkinél nagyobb erő lenne a hatalmatokban, és ezt sajnos nem engedhetem meg. Tudom milyen célra használnátok fel a hatalmatokat, a Feltaláló elmondta. Fogjátok el!

A két férfi rögtön mozdult, és felém nyúltak, de én hátrálni kezdtem, neki a hatalmas faasztalnak.

- Segítség! – Kiáltottam elkeseredésemben, mire a kinti hangok erősödni kezdtek, és most már fel is ismertem őket. Dulakodás hangjai voltak, és a barátaim kiáltásai.

Az egyik férfi vészesen közel ért hozzám, így egy gyors mozdulattal átbújtam a keze alatt, és az ajtó felé vetettem magam. Megrántottam a kilincset, de az ajtó nem mozdult, be volt zárva. A másik ajtó felé néztem, és már mozdultam volna felé, de az egyik támadóm elém lépett, és megragadta a felkaromat. Az ujjai a húsomba vájtak, nekem pedig könny szökött a szemembe, de nem hagytam magam, és a szabad kezemmel az arca felé kaptam.

Kiáltás hallatszott, és a szorítása engedett, így kitéptem magam, és hátrálni kezdtem, de egyenesen egy mellkasnak ütköztem. Két izmos kéz ragadta meg a vállamat, mire felsikítottam, és próbáltam előhívni a képességemet. Egy kis vízlabdát sikerült is alkotnom, amit a velem szemben lévő férfi arcába küldtem, aki épp megindult volna felém, de most eszméletét vesztve terült el a szőnyegen. A vállamat tartó egyik kéz lejjebb csúszott és megragadta az egyik, majd a másik csuklómat, majd egy fájdalmas mozdulat kíséretében hátra rántotta a kezeimet.

Fesikoltottam, majd meghallottam, hogy kintről erősödnek a kiabálások, és valaki dörömbölni kezd az ajtón, amin előzőleg bejöttem.

- Hozd! – Kiáltott rá az engem tartó férfire az igazgató, majd megindult a másik ajtó felé. Megpróbáltam ellenállni, de túl erős volt a pasi, így szinte gond nélkül taszigált a nő után, aki kinyitotta nekünk az ajtót és türelmetlenül intett.

Rángattam magam, és megpróbáltam rátaposni a fogvatartóm lábára, de mintha meg sem érezte volna.

A dörömbölés abbamaradt, így az utolsó reményem is elszállt. Könnyek égették a szememet, de nem akartam elsírni magam, inkább még erőssebben rángatni kezdtem a karomat, de már csak pár lépésre voltunk az ajtótól. Ahogy a nő mellé értünk diadalittasan rám mosolygott, mire összeszorítottam a számat, és magamban sok szép helyre elküldtem. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, csakhogy a következő pillanatban egy hangos csattanás hallatszott, és odakapva a fejét eltátotta a száját. Egy kicsavart mozdulattal én is oda néztem, és elöntött a megkönnyebbülés. Az ajtó tárva nyitva állt, és Tyler állt előtte ziháltan, elkerekedett szemekkel.

Egy másodperc alatt mérte fel a szobában lévő helyzetet, és egy pillanatot sem habozva kinyújtotta a kezét, és egy hatalmas széllökéssel a falhoz vágta az igazgatóját. A nő hangos puffanással ért földet, én pedig kihasználva az engem tartó férfi pillanatnyi döbbenetét, hátra rúgtam egyet, olyan erősen, ahogyan csak tudtam. A férfi meglepődve kiáltott fel, és engedett a szorításán, így kitéptem magam a kezei közül, és elhátráltam tőle. Erre Tyler rögtön ott termett mellettem, és egy újabb széllökéssel leterítette a támadómat.