I'm whole again-Why don't we FF || ✓

Part 40

-Jól vagy ?-kérdezte egyből. Igazából tényleg semmi bajom nem volt. Semmi sértőt nem mondtak, inkább csak kérdezgettek.
-Persze.-mosolyogtam rá, aztán el akartam indulni, de megfogta a csuklóm.
-Gyere, elviszlek. Kocsival vagyok.-más helyzetben elfogadtam volna ajánlatát, viszont a tegnap óta történt dolgok miatt nem sok kedvem volt hozzá.
-Ez igazán kedves tőled, de egyedül is haza találok.-mintha meg se hallotta volna visszautasításomat kezdett el velem együtt sétálni a kocsija felé. Egy sóhajtás után készségesen követtem, majd miután bezárta mellettem az ajtót és beült a vezetőülésbe, még nem indult el.
-Tudod...nem szép dolog reggel szó nélkül lelépni.-mosolyodott el pimaszan, én pedig felnevettem.
-Tudom, csak a srácok...-folytattam volna, ha nem akadályoz meg ebben a SZÁJA. Khm, igen. Jonah Marais megcsókolt, december harmadikán, délután négy óra, húszonnégy perckor, a kocsijában. Szerintem felesleges mondanom, hogy meglepődtem. Nem is kicsit. Ugyan visszacsókoltam neki, de közben az eszemben volt, hogy neki még barátnője van. Viszont ez engem kicsit se izgatott, jelen állásponton, ugyanis Jonah még mindig szeret engem-vagyis remélem ezzel ezt akarta kifejezni.
Levegőhiány miatt váltunk el, majd mosolyogva néztünk egymásra. Nem érdekelt akkor semmi, nem hánytorgattam fel neki, hogy ő amúgy foglalt, vagy hogy ő akart szakítani velem. Abban a pillanatban csak mi ketten voltunk a fontosak.
****
Miután Jojo hazavitt, még bejött egy pár percre. Viszont arra nem számítottunk, hogy Jack itthon lesz. A bátyám komótosan, egy törölközővel a dereka körül sétálgatott a házban, mikor mi ketten beléptünk. Azonnal felkapta érkezésünkre a fejét, majd fura pillantásokkal kezdett minket illetni.

-Sziasztok...-köszöntött minket furán. A két fiú leöklözött egymással, míg én csak integettem a testvéremnek. A szobámba belépve Jonah úgy nézelődött, mintha sohasem járt volna itt. Megnézte a szobám falán lévő képeket, az asztalomon heverő könyv- és füzetkupacot, még a sminkasztalomat is.
-Mit keresel ennyire ?-kérdeztem meg végül tőle, amikor már kezdett idegesíteni, hogy szó nélkül jár-kel a szobámban, ide-oda.
-Semmit, csak...szétnézek. Nem túl sokszor jártam itt.-vallotta be, bár nem teljesen hittem neki. Valami azt súgja, hogy a vele kapcsolatos dolgokat keresi. Mármint képek, ajándékok. Jut eszembe, emlékeztek amikor az első randinkra kaptam tőle egy nyakláncot ? Na, az még mindig a nyakamban lóg. Azóta csak egyszer vettem le. Amikor meg akartam lepni a turnén, és egy kicsit összevesztünk. Ám miután már minden újra a helyén volt, visszavettem. Még a pár nappal ezelőtti szakításunkkor sem vettem le, hiszen én még mindig szeretem, teljes szívemből.
Jonah folytatta a nézelődést, amikor kezébe vett valamit, egy dobozból. Nem tudtam mi lehet az, mert egy ideje nem nagyon pakolásztam a szobámban. Kiváncsiságom győzedelmeskedett, felálltam az ágyról, majd a fiú mellé állva én is nézni kezdtem a képet.
Ketten voltunk rajta, de már régebben készült. Valamikor a banda alakulásakor. Én akkor olyan 11-12 éves lehettem. A képen éppen Jonah hátán vagyok és valamin nagyon nevettünk, mind a ketten. Az emlék hatására könnyek kezdték csípni a szemem. Próbáltam visszatartani, de nem sikerült. És persze Jonahnak is ekkor kell felém fordulnia. Két keze közé vette arcomat, amitől a bőröm azon része, szinte égett, majd hüvelykujjával letörölte a sós cseppeket. Halványan rámosolyogtam és a kezeimet az övéire helyeztem. Becsuktam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Mikor legközelebb felnyitottam szemfedőim, Jojo közelebb volt hozzám, mint ezelőtt. Nem csókolt meg, viszont homlokunk összeért. Nem kellettek szavak. Azok nélkül is teljesen értettük egymást.