Csak aludj el

8

-És akkor mi legyen? Nem fogjuk tudni tőlük megszerezni-panaszkodok.

-Ó dehogynem-húzza száját egy gonosz vigyorra.

-Nem fogod leütni és átkutatni őket-bököm meg mellkasát a mutatóujjammal.

-Igen? És mi akadályoz meg benne?-kérdezi egy őrült mosollyal körítve-Talán te?

-Igen-mondom magabiztosan, mire kezével megragadja a nyakamat. Nem szorít, csak tart engemet, de már ez elég ahhoz, hogy a torkomba fojtsa a szót.

-Ne feledd, hogy csak azért élsz mert kellesz nekem. Nem tudsz engem megakadályozni, ha valamit meg akarok tenni. Le sem tudnál állítani, ha most meg akarnálak fojtani. Vagy tévedek? Mégis tudnál valami olyat mondani, amitől most és rögtön elengednélek?-ahogy befejezi elkezd szorítani-Ahogy most belegondolok már nincs is nagyon szükségem rád.

  Szemei vörösen izzanak. Szóval már megint megőrült. Nem fogja érdekelni az ígéret amit nekem tett, meg fog engem ölni, aztán a szüleimmel is ezt fogja tenni, hogy megtalálja a kulcsot és azt a kazettát.

  Belül már rég megbékéltem ezzel a tudattal, viszont két hangot hallok a fejemben. Az egyik arra szólít fel, hogy valahogy, akárhogy fussak el, míg a másik azt mondja, hogy üssek amilyen erősen tudok. Az eszem mondja hogy fussak, de mi az másik hang vajon? 

  Testem egyre jobban megtelítődik valamivel. Remegnek a lábaim, szívem pedig egyre gyorsabban dobog. Félek. Félek Jefftől. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy ő nem is annyira gonosz, mint ahogy mondják.

-Kérlek hagyd abba!-mondom ki remegő hanggal-Félek tőled!-Nem is akartam, de kiszöknek a számon, és mikor eljutnak a velem szemben álló fiúig, ő már nem szorítja a nyakamat. Ijedten néz rám és enged el. Majd barna tekintetét a kezére vezeti. 

  Épp elkezdenék az eszemre hallgatni és futnék amilyen messze csak tudok, de megállok. Az a másik hang a fejemben egyre erősebb lesz és próbál engem meggyőzni, hogy tegyem azt amit mond. 

  Felkapom a közelemben lévő legnehezebb dolgot, ami a lámpa az éjjeliszekrényemről, és ütésre emelem a kezemet. A félelem minden cseppje eltűnt a testemből. 

  Már rég fejbe vághattam volna. Megölhettem volna, de mégsem teszem meg. Nem bírom magamat arra rávenni, hogy végezzek vele, pedig sokkal könnyebb lenne. Akkor miért nem teszem meg?

-Gondoltam, hogy ez lesz-mondja anélkül, hogy rám emelné a tekintetét-A szüleid is ugyanezt csinálták az elején. Haboztak.

-Tessék?-kérdezem meglepetten.

-Haboztak-azzal feláll, és kiveszi a kezemből a tárgyat és visszarakja a helyére-Ők is meg akartak ölni, de haboztak és nem tették meg. Pedig szívességet tettek volna.

  Miután ezt elmondja kimegy a szobából mintha mi sem történt volna. Úgy tűnik jól tudja ezt csinálni. Viszont én nem, és nem is fogok úgy viselkedni, mintha az előbb nem mondott vagy tett volna semmit.

  Utána rohanok és faggatni kezdem.

-Hogy értetted, hogy megpróbáltak ölni?-nem válaszol csak megy előre-Találkoztál már velük ezelőtt? Mikor volt az, és miért akartak megölni? Válaszolj Jeff!

  Kezével megragad és a falhoz nyom, majd megtámaszkodik mellettem a falon, vagy mondhatjuk hogy inkább rávág a falra. Egy kép hangosan csörögve tör el, ahogy földet ér.

-Nem fogok válaszolni-mondja arcomtól pár centire-Ugyanúgy mint az összes kérdésedre. Mondtam, nem kell neked mindenről tudnod. 

-De ha nem tudok mindenről nem tudok rendesen segíteni-akadékoskodok.